A megfeneklett ekhósszekér, avagy megnéztem a Vándorszínészeket, Sándor Pál legújabb filmjét

Borítókép: A megfeneklett ekhósszekér, avagy megnéztem a Vándorszínészeket, Sándor Pál legújabb filmjét Forrás: Szlovák Judit
A Vándorszínészek március 8-án kerül a mozikba. Kíméletlen kritika következik.

A Ripacsokat legalább húszszor láttam. A Régi idők focija hatására lelkesen vegyültem vidéki meccseken a szotyit köpködő tömeggel. A Szerencsés Dániel végén megsirattam Zsótér halálát. Sándor Pál elkötelezett rajongója vagyok, és igen sokat várok az alkotásaitól. Ennek ellenére – vagy talán épp ezért – az újabb filmjeit valami homályos indíttatástól vezérelve kihagytam. A Vándorszínészeket elnézve nem csalt a megérzés.

Az alaphelyzet pedig jó, minden adott hozzá, hogy Sándorék jöjjenek, lássanak, győzzenek. Ám ha egy csapat csepűrágó rozzant kordéval caplat végig Magyarországon, az szellemes, de nem elégséges feltétele egy komédiának. Az alkotók felskiccelik a reformkori road movie-t – aztán nem nagyon csinálnak vele semmit.

Döcög az ócska konflis a hátán néhány szedett-vedett, de szeretetreméltó figurával: a cél Pest és a kőszínház. Néha betér egy faluba, egy kastélyba, egy fogadóba, ott a szereplők hakniznak egy sort, aztán továbbállnak. Párbajba keverednek, játszanak egymásnak és másoknak, hűtlenkednek, megbosszulnak, megint továbbállnak. Őket pedig igen jó, mi több, közönségkedvenc színészek alakítják a cezaromán direktort játszó Gáspár Sándortól a kopaszságát fejbúbra fésült tincsekkel álcázó Rudolf Péteren át Nagy-Kálózy Eszterig vagy ifj. Vidnyánszky Attiláig. A készítők talán úgy gondolták, nem is kell különösebben erőlködni, ezen sztárok csepűrágónak eladva ab ovo vicces szituációk egész sorát szállítják majd. Napfény, alkony, Shakespeare, szerelmek, félrelépések, egy csepp intrika, egy kis árulás, társírónak pedig Péterfy Gergely – tódulhat a közönség a moziba.

Az üdvösséghez ez azonban kevés.

Forrás: Szlovák Judit

Persze lehet mondani, hogy az egész csak mese, lehet Kusturicára és a mágikus realistákra mutogatni, a Vándorszínészek azonban a lábuk nyomába nem ér. Ott ugyanis van kerek történet, arányérzék, kidolgozott koncepció. Nem tudom, a Ripacsok vagy a Régi idők… nélkül kevesebbet vártam volna-e, amikor beültem a moziba; ez a film egyik régebbi Sándor-klasszikus szintjét sem hozza, a fésületlen, rezignált, mégis életigenlő abszurdot, a kacagtató mélabút, ami oly zseniális volt a rendező korábbi mozijaiban. A Vándorszínészekben ebből is, abból is van egy csipet, de sajnos méltatlan alapanyagra szórva.

A készítők talán összevitatkoztak azon, kinek forog a felvevőgép: alkotásuk közönségfilmnek vontatott, művészmozinak semmitmondó. Mi volt a koncepció? Egy belterjes mozgóképsorozatot akartak összerakni, hogy összekacsinthassanak a szakmabeliekkel? Vagy azt akarták világgá kiáltani, hogy színésznek lenni milyen menő dolog: ugyanúgy kavarunk és alakoskodunk, mint bárki más, ám a szívünk aranyból van? De mi van azokkal a nézőkkel, akik történetesen még lábukat se tették be színművészek közé? A Vándorszínészek persze kutathatná az élet titkát is, és adhatná azt a magyarázatot, hogy színház az egész világ, nagy utazás az életünk, egyedül nem megy és kezdjetek el élni (az értelmezés megtámogatásául ott a végefőcímben Márti dala), de ha rá is talál, nem fecsegi ki: okos, jól megszerkesztett komédia helyett közhelyek, kiagyalt fordulatok, harmatos poénok az építőkövei.

A műfaj belőhetetlen, vígjátéknak ugyanis nem elég szerethető, drámának pedig súlytalan. No meg kellett volna neki történet, mint egy falat kenyér, mert a megvalósulás csak jóindulattal nevezhető annak. A szerkezet széteső, akár a galaxisok sötét anyag nélkül, laza szkeccsek másfél órára nyújtott láncolata, sorjázó mozaikok a csepűrágók odisszeiájából. Sok a dramaturgiai következetlenség, műgond alig érződik, a szereplők motivációira halavány fény vetül, a forgatókönyv összecsapott, a dialógusok nincsenek megírva, a jelenetek általában túl hosszúak, és olyan suták és kidolgozatlanok, mintha a készítők a történet, vagy egy epizód felépítésének logikáját hírből sem ismernék.

Forrás: Szlovák Judit
Martinovics Dorina, Mohai Tamás

Néhány részletkérdés. Miért nem képes Martinovics Dorina eltakarni a melleit a Dunában pancsolva, amikor Mohai Tamás véletlenül ráúszik (persze sejtjük)? Miért száll be egy hintóba, hogy aztán rögtön kiszálljék belőle? Milyen dramaturgiai célt szolgál az egyik szereplő halála, ami egyébként egy jelenet erejéig rázza meg a közösséget? Miért tűnik el Gáspár Sándor a film közepén, mi a csudának jelenik meg újból, és mitől áll vissza megbomlott lelki egyensúlya? Milyen funkciója van Hegedüs D. Géza figurájának? Miért van az, hogy a ki tudja mi célból kóválygó szerelmesek tök véletlenül botlanak bele a nagybeteg ripacsba? Miért kapott ifj. Vidnyánszky karaktere egy kínos, kimódolt csavart (nem spoilereznék, biztos lesz, akinek tetszeni fog)? Miért hozza Kovács Krisztián a zsandárokat a többiek nyakára, ha aztán futni hagyja a katonaszökevényt? Miért csalják egymást a szereplők azon kívül, hogy teljen az idő?

Vándorszínészek

Hogy valami pozitívat is mondjunk, jó Másik János filmzenéje, és akadnak andalító vizuális ötletek, giccsbe hajlóan szép beállítások az égről, a napról, a holdról és az esőről (operatőr: Garas Dániel), de az elképzelés fogyatékosságai miatt ezekkel se megyünk sokra. A humor sem nyújt kárpótlást, azt ezerszer látott szituációs poénok képviselik hébe-hóba. A film nem képes komoly, szórakoztató vagy ironikus dimenzióba helyezni tárgyát, az egyetlen szempont, ami mentén értelmezni tudjuk, valami koncepciótlan, zavaros hallucináció, melyre nem hatnak sem a valóság, sem a logika, sem a művészet belső törvényei. Remélem, lesz még egyszer új, nézhető, mi több, emlékezetes Sándor Pál-film – mit nem adnék érte!

Keress a hangulatodhoz illő (vagy azt éppenhogy felpörgető) magyar filmet: