Az ember egy bizonyos kor után megbecsüli azt a napot, amikor a szeme energikusan, és nem holtfáradtan pattan fel. Az ilyen reggelek aranyat érnek, tele vagyunk idővel és tervekkel, amiket nemcsak kiötölni, de megvalósítani is képesek vagyunk. Ilyenkor találjuk ki, hogy valami soha nem látottat főzünk, végre nekiesünk az Ulyssesnek, vagy – mint én – a sportnak adjuk munkában megfáradt tagjainkat néhány óra erejéig.

A biciklizés jólesett, izzadtan, de boldogan tekerek hazafelé a Margit-hídon. A körút forgalmától tartok, ezért a Jászain – mivel sok a gyalogos – leszállok a bringáról, és előírásszerűen tolom a tömegben. A madárcsicsergéses, napsütéses délelőttre mégis árnyék borul, nyugtalanság vibrál a levegőben. Csak nem jön az eső?

De jön, a kénköves. Egy vékony, jól öltözött, ötvenöt-hatvan körüli nő személyében. Szemei villámokat szórnak, kétség sem férhet hozzá: énrám. Megáll a járda közepén, és zaklatottan csóválja a fejét. Elképzelni se tudom, mi baja lehet velem. Még akkor se kezdenek világítani a fejemben a megértés lámpácskái, amikor észrevesz két szemből közeledő rendőrt, és odatrappol hozzájuk.

Igen, rám mutogat. Énrám. A hideg borsózik a hátamon. Összekever egy körözött bűnözővel? Elkövettem valami szörnyűséget, amire nem emlékszem? A rendőr is hitetlenkedve néz. Rettenetes.

Aztán észreveszem, hogy a rendőr nem rám néz így, hanem a nőre. Most már muszáj közelebb merészkedni.

– Asszonyom… - próbálkozik a srác (nem lehet több huszonötnél, azt saccolom, bringával jár munkába) –, a szabályok szerint…

– Ne asszonyomozzon itt, ha megkérhetném! – sipítozik a nő, fenyegetően rázva a mutatóujját. – Dolgozzon inkább! Tegyen valamit a huligánok ellen!

Huligán… a Kádár-rendszer bukása óta nem találkoztam ezzel a szóval, maximum tanulmányokban. És ez a veszélyes elem, úgy tűnik, perpillanat én lennék.

– A járda a gyalogosoké, nem? Nem ezeké a… majd megmondom, miké. Tessék, megmondtam én már régen, hogy ide vezet a túlzott demokrácia! Ma már mindent szabad, csak tisztességesen élni nem?

A rendőrök nem tudják eldönteni, sírjanak-e vagy nevessenek. Az egyik bocsánatkérően felém rándítja a vállát. A nő észreveszi a cinkos mozdulatot, s egyszerre összeomlik. Senki nem áll mellette, s az önérzete ezt képtelen elviselni.

-Majd meglátják, meglátják! – ismételgeti sírós hangon. – Nem lesz ez mindig így! Eljön még az idő, amikor mindannyian megbűnhődnek!

- Asszonyom! – az ifjú rendőr hangja most határozottabb. – A bicikli járdán tolása megfelel a szabályoknak. A hölgy semmilyen kihágást nem követett el, nem hiszem tehát, hogy kénköves esőt érdemelne.

De ezt a nő már nem hallja. Lassú, vánszorgó léptekkel elvonul, még mindig hadonászva, mint egy feldúlt ószövetségi próféta. Hátulról is látszik rajta, milyen mélyen csalódott az igazságszolgáltatásban.

Legközelebb talán a saját kezébe veszi.