Amikor az egyén már gyerekkorától pontosan tudja, hogy a neme eltér a születésekor regisztrált nemtől, hozzávetőlegesen az esetek felére jellemző – mondja Grőber Dóra pszichológus, a Transvanilla Transznemű Egyesület önsegítő csoportjának vezetője.

A Transvanillát időnként felkeresik ilyen gyerekek szülei, illetve – még gyakrabban – maguk a kiskorúak veszik fel az egyesülettel a kapcsolatot. Tizennégy és tizennyolc év közötti fiatalok kifejezetten nagy számban jelennek meg, Magyarországon azonban a nagykorúság eléréséig legálisan semmit nem tehetnek az átmenet (tranzíció) érdekében. Ugyanakkor így is sokat jelenthet számukra, ha más transzneműekkel találkozhatnak. Ez egyrészt segíthet nekik eldönteni, hogy ők tényleg transzneműek-e, másrészt csökkenti a kétségbeesésüket: látják, hogy mások is vannak olyan helyzetben, mint ők, az életük nem kilátástalan, kapnak jövőképet.

A másik ötven százalék esetében azonban – folytatja a pszichológus – csak később, akár felnőttkorban derül ki, hogy a lelki és szociális problémák hátterében transzneműség húzódik meg. Náluk sokáig »csak« egyfajta körvonalazatlan másságtudat, depresszió, alacsony önértékelés jellemző, esetenként öngyilkossági késztetéssel társulva – maguk sem tudják az okát, de nem érzik jól magukat a bőrükben. Aaron Devor kanadai pszichológus, szociológus – maga is transznemű férfi – 14 szakasszal írja le a transznemű identitás kialakulásának jellemző útját, a folyamatosan fennálló szorongástól az identitás fokozatos elfogadásán át a tranzícióig, az új életbe való beilleszkedésig és a büszkeségig.”

Az összeállítás a novemberi Éva magazinban folytatódik – lapozz bele!