Ez egy furi különkiadás lesz, de szüksége van arra, hogy megosszam, meg ki tudja, köztetek is jár valaki hasonló cipőben. Illetve biztos vagyok benne.

Szóval ismertek. Nem vagyok az a lány, aki megijed a saját árnyékától, vagy aki ne lenne hozzászokva ahhoz, hogy a férfiak beszólnak, leszólítanak, megjegyzéseket tesznek, hogy azokra valahogy reagálni kell. Nyilván vannak ennek különböző verziói, van, ami kedves, van, ami bunkó, meg az ember lánya egy idő után megtanul felemelt fővel ignorálni bizonyos dolgokat. De van, amikor én is megijedek. És ehhez az ijedtséghez nem is kell más, csak egy férfi, aki néz.

A munkahelyem közelében van egy kis barkácsbolt. Amolyan belvárosi, félig hobbi, félig valóban komoly, a férfi pedig, aki néz, ennek a boltnak a tulajdonosa. Magas, tulajdonképpen egész jóképű, vagy nem is tudom, nem rosszképű, negyvenes ember. Minden egyes reggel, és minden egyes délután a boltja előtt kopogok el a magassarkúimban, általában pont akkor, amikor ő is nyit vagy zár.

Egyik alkalommal az unokahúgomnak kellett névnapi ajándékot kerestem ASAP, ezért beugrottam hozzá, hátha tud segíteni. Tudott segíteni természetesen, de valahogy nem volt benne túl sok köszönet. Már amikor lehajtott fejjel, kicsit összegörnyedve lemásztam a lépcsőn, és végig a lábaimat bámulta a térdig felcsúszott szoknyában, furcsa volt. És ne értsétek tényleg félre, bámultak már meg. Csak ez sok volt. Tolakodó volt. Nem csinált úgy, mintha nem csak és kizárólag a lábaimat nézné. Idegesen visszaigazgattam a szoknyámat, és mivel nem vagyok tizenkét éves, nem rohantam el dolgom végezetlenül, hanem elmondtam a kérésemet.

Erre ő mutatott pér lehetséges alternatívát, miközben körbekalauzolt a boltjában. És közben végig kényelmetlenül közel volt. A keze mintha folyton a derekamnál lett volna. Nem fogta meg...de mintha mégis. Tíz centire állt meg, éreztem a testmelegét, a lélegzetét a nyakamon. Ha arrébb léptem, utánam lépett. Folyamatosan ott csüngött a tekintete rajtam, és akkor is éreztem, ha zavaromban elfordultam tőle vagy hátat fordítottam neki. Gyorsan kiválasztottam pár csillogós tollat, és elmenekültem előle. Gondoltam legalábbis.

De nem kedvesen, vagy bókoló tekintettel. Agresszívan, leuralóan. Mint akinek joga van hozzám. És ebben én semmi, de semmi szexit nem találtam. Próbáltam nem odafigyelni, de ez egy szinten túl egyszerűen nem megy. Mikor elhaladtam mellette, utánam fordult, és szemmel követett. Nők vagytok, mind tudjátok, milyen kényelmetlen ilyen hosszú ideig, ilyesfajta figyelem középpontjában lenni. A pánikérzés egyre erősödik.

Először csak azt veszed észre, hogy oda kell figyelni a lépéseidre, mert valahogy kiestél a ritmusból, talán bele is rúgsz az egyik cipőddel a másik bokádba... de mész tovább, nehogy észrevegyék, és a táska is olyan furán csapódik az oldaladnak, és nem tudsz mit csinálni a kezeddel, és akkor érzed, hogy izzadni kezd végig a hátad, a gerincoszlopod mellett, és a nyakad is, és ha esetleg valaki melléd szegődik, vagy szembejön, akkor nem nagyon mered profilba fordítani a fejed, és megnézni, ki az, és a vége az, hogy szinte futva esel be a munkahelyed ajtaján, mintha valami extra menedék lenne.

És ha ez az érzés rendszeresen megismétlődik, a pánik csak egyre durvább és érthetetlenebb lesz. Persze elindulás előtt magyarázkodsz magadnak és szégyenkezve nevetsz. Hogy mégis miért veszed ezt túl komolyan. Hogy nincs benne semmi extra. Hogy ma... kivételesen csak ma nem lesz ott, és nem fog bámulni, úgy bámulni, hogy az inkább bántás mint bármi más. De persze ott van. Sose hagyja ki. És te mégis mit csinálhatnál ellene? Menj oda, és mondd neki, hogy elnézést uram, vesse máshova a tekintetét? Kipróbálod, hogy jóval, kényelmetlenül korábban mész be, persze röhögsz magadon, a saját túlérzékenységeden – de korábban is ott van. Van egy cca másfél órás sáv, amikor ott áll, és várja, hogy megnézhessen. Délután is. A kolléganőd, aki véletlenül elkísért, vicceskedve meg is jegyzi, hogy ejha Rebi, ez aztán nem semmi, hogy téged mennyire megnéznek a pasik. Te is viccelődsz, hogy bebizonyítsd, mennyire nem félsz, odaköszönsz neki. Visszaköszön, ettől görcsbe áll a gyomrod. Nem bírod tovább. Beadod a törölközőt. Másnap kipróbálsz egy másik útvonalat, amihez egy megállóval korábban le kell szállni, és fél órával korábban kelni, mint egyébként. Egyelőre, úgy tűnik, beválik. Ki tudja meddig. Ki tudja, lehet, hogy tényleg csak túlérzékeny vagyok.