Kormos Anett: „Hogyan csaltam meg a férjemet?”

Kormos Anett: „Hogyan csaltam meg a férjemet?”

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

„Megcsalni valakit talán nem szép dolog, de bevallani neki több mint aljasság” – mondta nekem még évekkel ezelőtt egy interjún Albert Györgyi. Mivel még zsenge voltam és naiv, úgy gondoltam, fel kell világosítanom arról: nincs igaza. Hevesen érveltem amellett, hogy a megcsalással csak a női méltóságunk sérül, de a hazugsággal az emberi is. Most, hogy immár tizedik éve élek házasságban, picit másképp látom a dolgokat.

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Hogy jó-e az, ha az emberből lassan kivész a kompromisszumot nem tűrő, aki szerint minden fekete vagy fehér, azt nem tudom. De egyre gyakrabban érzem, hogy a színskála csak bővül, bővül...

„Megcsalni valakit talán nem szép dolog, de bevallani neki több mint aljasság” – mondta nekem még évekkel ezelőtt egy interjún Albert Györgyi. Szerinte az őszinteség egy ilyen helyzetben önzés, a „bűnöző” ugyanis a beismeréssel nem tesz mást, csak megszabadul a saját bűntudatától, méghozzá úgy, hogy annak súlyát átakasztja az „áldozat” nyakába. Arra gondoltam, hogy mennyi mindent megélt már ez a nő, milyen tapasztalt és okos, és ennek ellenére mégis mekkorát téved egy ilyen fontos kérdésben. Mivel még zsenge voltam és naiv, úgy gondoltam, fel kell világosítanom arról: nincs igaza. Hevesen érveltem amellett, hogy a megcsalással csak a női méltóságunk sérül, de a hazugsággal az emberi is. Büszke voltam magamra, úgy éreztem, kivágtam a rezet. Most, hogy immár tizedik éve élek házasságban, picit másképp látom a dolgokat. Nem Albert Györgyihez képest másképp, hanem magamhoz képest másképp.

Kép
forrás: Éva magazin

Nézd meg az anyját?

Mivel ezzel az eszmefuttatásommal az olvasók felét sikeresen elvesztettem, izgalmas és szaftos történettel jutalmazom meg azokat, akik még most is velem vannak. Elmondom, hogyan csaltam meg a férjemet.

Ha anyám is olvassa ezeket a sorokat, akkor ő most a szívéhez kap, és papír zsebkendő után kotorászva kikiabál apámnak, hogy hagyja a fűnyírást és jöjjön gyorsan, mert a gyerek (ez vagyok én) meghibbant, valószínűleg el fog válni, és hogy most mi lesz, ez ugyanis példátlan eset a mi családunkban. A szűk családunkban. Picit megnyugtatom, nehogy baj legyen: ne izgulj, anya, nem válunk… még… Csak hát néha rezeg a léc.

Olvasd el ezt is!

Valójában persze tudom, hogy ezzel a „rezeg a léccel” nem sikerült megszüntetnem anyám mellkasi szorítását. Ő ugyanis nem tudja, mit jelent ez. Az ő apám iránti hűsége rendíthetetlen. És ha nem anyámról volna szó, akkor azt mondanám, hogy hazug némber! Csakhogy anyámról van szó, akit jól ismerek, úgyhogy egyrészt nem engednék meg magamnak ilyen hangnemet, másrészt biztosan tudom, hogy nem hazudik. Ő apámnak született, apámmal él évtizedek óta, és a jóban-rosszbant nem a tévéből ismeri, hanem onnan, hogy volt szerencséje kipróbálni. Nem tudom, hogyan csinálja, de mindegy is. Most nem róla van szó, hanem rólam, akinél a hűség gén valószínűleg születéskor gellert kaphatott, mert a soha el nem csábulás számomra nem evidencia, hanem döntés. Aminek meghozatala előtt nem kell (sokat) mérlegelnem. Általában ugyanis gond nélkül tolom félre a felezést, a nézői és a telefonos segítséget is, és vágom rá, hogy nem!

Kép
forrás: Europress

Történt egyszer...

..., hogy a válaszadás előtt egy pillanatra megtorpantam és – ha csak lopva is – a közönségre pillantottam segítségért. Ebbe a lopott pillanatba beférkőzött a kétely, és férjem addig töretlen bizalma kezdett megrepedezni. A kivel, meddig, hova kérdések más hangsúllyal és más töménységben kezdtek rám hullani, én pedig naná, hogy sértve éreztem magam, hiszen nem kacsintottam félre, csak oldalra pillantottam, és arra sem volt bizonyíték. Dacos lettem, és azt hazudtam, hogy egyedül utazom a közönségtalálkozóra, amire természetesen nem egyedül utaztam. A kocsimat letettem a Mexikói úti végállomáson, és átültem „megkísértőm” autójába. Nem történt semmi, csak ami szokott: jót beszélgettünk. És úgy éreztem, ennyi jár is nekem anélkül, hogy előtte-utána magyarázkodnom kelljen.

Olvasd el ezt is!

Éjjel tizenegyre értünk vissza, kiszálltam a kocsiból, hogy visszaüljek a sajátomba, és hazaguruljak ezzel az igazán ártalmatlan, de csiklandozó kis titokkal a tarsolyomban. A csiklandozás akkor vált szívritmuszavarrá és fojtogató légszomjjá, amikor nem találtam ott a kocsimat, ahova órákkal azelőtt leparkoltam. Oda-vissza sétálgattam a környező utcákban, hátha rosszul emlékszem – nem ez lett volna az első eset, hogy elveszítem a kocsimat. Csakhogy most biztosan emlékeztem arra, hogy hol parkoltam. Elment mellettem egy rendőrautó, én heves legyezéssel leintettem, és jelentettem nekik, hogy ellopták a kocsimat. Azok meg jöttek a hülye kérdéseikkel, hogy milyen típusú kocsi volt, meg hogy mi a rendszáma, hányas évjárat stb. Természetesen részletes leírást adtam nekik, elmondtam, hogy a kocsi szürke és kicsi, úgy emlékszem, meg is mutattam a kezemmel, hogy pontosan mekkora. Miközben én aktivitiztem, ők furcsán méregettek, majd felnevettek – rájöttek, honnan ismernek. Kértek egy autogramot, és elmondták, milyen jó, hogy nemcsak a színpadon vagyok vicces, hanem az életben is, aztán elhajtottak.

Kép
forrás: Europress

Csalni vagy nem csalni

Taxival mentem haza: ilyen gyors taxiban még sosem ültem, pedig mondtam a sofőrnek, hogy nem kell sietni. Alighogy beültem, már szállhattam is ki. Mondanám, hogy nem tudtam, mit mondjak a férjemnek, de hát nem olyan fából faragtak engem, mint aki nem tudja kidumálni magát, legyen a helyzet akármennyire kényes is. Emlékezve arra, amit Dr. House-tól tanultam, vagyis hogy a nagyobb trauma elfeledteti a kisebbet, így adagoltam a tényeket a férjemnek: a kocsit ellopták, és én nem egyedül voltam ma…. vagyis ma nem egyedül voltam és ellopták a kocsit… a fenébe. Azt hiszem, szó szerint idéztem.

Valószínűleg ez a sorrendi tévesztés vezetett oda, hogy a férjem nem a kocsiügyön akadt fenn, hanem azon, hogy hazudtam neki. Persze lehet, hogy az is közrejátszott, hogy olyan lepukkant autónk volt, aminek az elvesztése inkább anyagi fellendülést jelentett a családnak, mint veszteséget.

Kép
forrás: Europress

Bűnt bántam, mosakodtam, szégyenkeztem, beleadtam apait, anyait, és hát égett is a pofám, ami azt illeti: lebukni a semmire? Látványos agonizálásom után aztán a férjem szíve megesett rajtam – megvárta ugyan, hogy belefeküdjek a sírgödörbe, de földet nem dobott rám. Elmondta, hogy a kocsival ő állt odébb, egy ismerőse ugyanis felhívta telefonon, és örömmel újságolta, hogy látja a kocsinkat és ha mi is ott vagyunk a Mexikóin, akkor fussunk már össze. Hogy száradna le a keze!

Megtanultam a leckét. És hogy mi a tanulság? Valószínűleg az, hogy bár a színek többen vannak, és olykor talán csábítóbbak is, mégsem szabad azt hinnünk, hogy a fekete és a fehér nem léteznek. Hogy bár többen csalnak, mint ahányan nem csalnak, a nemcsalóknak nem kell azon vívódniuk, hogy „titkukat” elmondják-e. És hinniük, remélniük kell, hogy megéri nem csalni.

Elhunyt Dévény Anna gyógytornász

Életművével hatalmas örökséget és tudást hagyott ránk.

Még annál is több előnye van, mint gondolnánk! Ezért jó, ha együtt eszik a család

Érdekes kutatások láttak napvilágot a közös családi étkezésről!

Így fejlesztheted az önbecsülésedet! - 10 ábra, ami nagyon betalál

Talán te észre sem veszed magadról, hogy nem megfelelő az önbecsülésed. Ezek az ábrák most tiszta vizet öntenek a pohárba!

Napi horoszkóp június 26.: a Kosok kilépnek a komfortzónájukból, a Rákok kitartásuknak köszönhetik sikereiket

A hét első napján is érdemes elolvasni a horoszkópod, mert a csillagok mára is üzentek Neked!

Kövess minket

Előfizetés

Előfizetés

Előfizetek

Hűsítő nyári akciónk: 3 lapszám most csak 1185 Ft

Csak 1185 Ft