Igaz történet: a második asszony szerepében

Igaz történet: a második asszony szerepében

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

A

A helyzet az, hogy a látszat ellenére egyáltalán nem olyan nagy öröm második asszonynak lenni. Mert nemcsak egy férfit nyer el az ember lánya másodkézből...

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Karácsony után néhány nappal megszólalt a kapucsengőm. Éjjel fél egy volt már, úgyhogy hagytam, hadd csörögjön, de nem adta fel. Kénytelen voltam hát kimászni a takaró alól és kihűlő lábbal toporogni az ajtó előtt, kezemben a sípoló kagylóval. Halló – kiabáltam, mert idegesített, hogy valaki szórakozik velem az éjszaka kellős közepén. Eljöttem, sóhajtotta bele a kagylómba a férfi. Ez téves, gondoltam, mert nem ismertem meg a hangot, az én illegális szerelmem hangját, csak kérdések szivárogtak lassan az agyamba, ebben a lehetetlen órában. Nyitott ajtónál álldogáltam a hidegben, az ujjaimmal a hajamat gereblyéztem és vártam. Meddig maradsz? Még be sem ért a lakásba, de azonnal tudni akartam hány percünk van együtt, mire elég, mire számíthatok. Megszoktam már, hogy jó ideje mások szabják meg helyettünk, meddig szerethetjük egymást. Eljöttem otthonról, mondta és rám nézett. Azt hiszem, ugrálnom kellett volna örömömben. De olyan meggyötört és szomorú volt a tekintete, hogy ott, abban a pillanatban a boldogság szóba sem jöhetett. És a következő pár év sem múlt el úgy, hogy többszörösen meg ne fizettük volna ennek a hideg decemberi éjszakának az árát.

Kép
forrás: Europress

Szenvedőszékben


Három év, és rendbejöttök – mondja Gizi a kártyasort nézegetve. Van ott minden: szív és angyal, fehérpólyás csecsemő, fess huszárlegény. Én húztam, a jósnő rakta, szépen egymás mellé került a felpöndörödött szélű cigánykártya. Fizetek, számlát nem ad, ötezerért három év jár. Csalódott vagyok, de egy kicsit örülök is, mert ezt legalább el lehet mesélni, ez nem olyan hókuszpókusz női dolog. Szóval csak ki kell várni a következő néhány évet, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. És addig? Soknak tűnik ez a három év, már fél éve együtt élünk, és gyötrődünk. Én őmiatta, ő pedig a másik, az elhagyott asszony miatt. És hát gyerek is van… Van, aki úgy tartja, a szerelem szenvedés nélkül mit sem ér, de én most már simán kiegyeznék egy problémamentes magánélettel. Nálunk ritkán van szélcsend, persze szép is a tomboló vihar, ha kívülről nézzük. Hónapokig bujkáltunk, titokban találkoztunk, az én pici lakásom volt a helyszín, szerettük ott a lopott perceket. Azon a télen ez a lakás már túl szűkös lett kettőnknek: én mindenhol gombócba gyűrt zoknit, alsót találok, a holmik tulajdonosa viszont kitelepít néhány túl keletiesnek ítélt tárgyat a szobából, és arrébb rakja a Buddha-szobromat. Egyezkedünk. Én már nem érzem otthon magam – hiányoznak a tárgyaim –, ő még nem érzi otthon magát. Itt semmi sem az enyém, panaszolja és kiül a konyhába, a szenvedőszékbe. A szenvedőszék ugyanolyan pirosra festett faülőke, mint a többi három, de kedvesem a kezdetek óta ebben szeret szorongani. Ilyenkor keresztbe tett lábbal a gyomrára szorítja kezét, kicsit előredől, és órákig nem szól. Tudom, hogy nem testi, hanem lelki fekély emészti, és az egyetlen orvosság számára, ha azt látja, hogy vele gyötrődöm. Egyre nehezebben megy ez nekem, szeretném már, ha örülnénk annak, hogy új életet kezdett.

Kép
forrás: Europress

Szakítópróba


Megérdemled, mondogatom magamnak, minek mentél bele. Családos ember, gyereke, felesége van. Eszembe jut a sok házinyulat és tiltott gyümölcsöt érintő okosság, és rábólintok. Mi legalább tízszer szakítottunk. Volt, hogy csak a liftajtóig tartott, volt, hogy egy hétig is, a legutolsó pedig egy hónapig. Aztán vidéken véletlenül összetalálkoztunk. Mire visszaértünk Pestre, egyértelmű volt, hogy egy dolognak van itt vége: a szakításnak. Tiszta őrület, egyszer vége, egyszer nem, a barátnőim már meg sem kérdezték, mi van velünk, gyermetegnek tituláltak. De kapcsolatunkra amúgy is jellemző volt ez a kiskamaszos lendület, sokszor mondtam is neki, hogy olyan ez az egész, mint az első szerelem. Persze az első szerelmemnek nincs felesége, nem kell gyereket nevelnie, vele nem bujkálunk eldugott kocsmákban, és nincs titkos telefonosnyelvezetünk sem...



Nem mondom, hogy nem harcoltam magammal. Nem mondom, hogy nem éreztem lelkiismeret-furdalást. És nem mondom, hogy nem ijedtem meg és görnyedtem össze a rám szakadó felelősségtől. De úgy éreztem, csak az számít, hogy újra megöleljük egymást, mert ott és akkor valami nálam erősebb hatalom irányította a dolgokat. Vagy csak én voltam gyenge.


Mielőtt kedvesem elköltözött otthonról, találkoztam a feleségével. Nem én akartam, az asszony ragaszkodott hozzá. A házunkban volt egy vendéglő, ott ültünk egy asztalhoz, ő szolidaritást várt tőlem. Én felajánlottam, hogy félreállok, ha úgy gondolja, hogy csak miattam van baj otthon, és maradjunk ennyiben. Menekültem volna, minél előbb…


Mosolygott, legyintett. Ezt nem értettem, persze, hogy nem, tizenhét évet nem lehet fél óra alatt elmagyarázni, megérteni végképp nem. Egyezséget kötöttünk: vágyunk közös tárgya menjen el egy hétre vidékre, és nézzük meg, melyik fele hiányzik majd jobban. Döntsön, ahogy akar, csak döntsön már. Megígértem hogy ráveszem az utazásra, de mire oda került volna a sor, már ott állt az ajtóban, és én ahelyett, hogy elküldtem volna, menedéket adtam neki. Azóta az első asszony szemében hazug vagyok, elárultam a „szövetséget”. Lehet, hogy így van. De választanom kellett: vagy a férfit hagyom cserben, akivel titokban bár, de gyönyörű szerelmet éltünk meg, vagy az asszonyt, aki az évek jogán győzni akart.

Szimplán utáltak


A kegyetlen családromboló szerepében sehogy sem találtam fel magam. Mert nem követeltem én semmit epizodista koromban sem, bár sokszor bántott, hogy csak a második vagyok a sorban. Szóval nálunk kimaradt a „vagy elhagyod a családod, vagy én hagylak el” mondat, és igazából nem volt jövőképem sem. Amikor kedvesem váratlanul rám osztotta a főszerepet, akkor jöttem rá, milyen nehéz negatív hőst alakítani ebben a minidrámában. A közönség ugyanis – jelen esetben főként az ő barátai és a családja – egyáltalán nem volt kíváncsi a mondanivalómra. Szimplán utáltak, és kész. Végigültem néhány baráti születésnapot szótlanul, mert a társaság fele – elsősorban a női szakasz – keresztülnézett rajtam. Megküzdöttünk az első nyaralásért is, mert külföldre merészkedtünk, és ez felháborítónak tűnt abban a helyzetben. A gondtalan pihenés csakis kikapcsolt mobillal volt lehetséges, különben elég volt egy otthonról jött haragos üzenet vagy rosszabb esetben telefonhívás, és keserűvé vált még a legédesebb szicíliai bor is. Azért néha boldogok voltunk, bár a jelszó továbbra is az volt: három év múlva minden rendbe jön.

Olvasd el ezt is!

Új lakás, új élet


Vártunk, hajtottuk az időt, aztán úgy döntöttünk, elköltözünk. Így talán mindkettőnknek jobb lesz, ráadásul szükség is volt még néhány szobára, mert párom szerette volna legalább hétvégenként maga mellett tudni a fiát. Egy tízéves gyerkőcnek pedig – mint minden normális helyen – szoba, ágy, könyv és kisautó jár. Eddig nem találta nálam a helyét sem apa, sem fia. Életem társa mindössze egyetlen nejlonzacskót szorongatott a beköltözés éjszakáján, önbecsülését tehát muszáj volt néhány személyes tárgy vásárlásával helyreállítanunk. Mindent ott hagyott ugyanis, ahol előző élete tizenhét évét leélte, és nem kívánt megharcolni egyetlen darabért sem.

Új lakásunkat, ami kétszer akkora volt, mint az én kis női kuckóm, én szoktam meg nehezebben. Nyár volt, a tetőtérben tombolt a napsütés, de kedvesemet ez egyáltalán nem zavarta, mert a fullasztó nyári hőségben máshol is megtört a jég. Egyre több barátja lett kíváncsi rám, lassan érkeztek a meghívások, hozzánk is be-beugrott valaki. Egyszer egy bulin jól becsíptünk, ekkor egyik „fő ellenségem” úgy döntött, a vállamon sírja ki magát, és hibámul rója fel, hogy már nem tud utálni, mert mégiscsak jó fej vagyok. Lassan befogadtak. De hátra volt még a család, őket csak hallomásból ismertem.


Amikor rájöttem, hogy terhes vagyok, nem tudtam, örüljek-e vagy sírjak. Borzasztóan izgatott lettem és azonnal meg akartam osztani a hírt a leendő apával, de nem mertem. Nyugalom, mondtam magamnak, gondoljuk át a helyzetet, nem terveztük még. Beszéltünk már erről, akkor azt mondta, rossz apának tartja magát, nincs itt az ideje a családi idillnek. Egy hétig nem aludtam, aztán levélbe foglaltam a lényeget, feltárva az egyedülálló anya lehetséges és megvalósítható helyzetét. Gondoltam, mire hazaérek vagy otthon lesz, vagy szépen elköltözik, de mindenképpen ő dönti el: bevállalja-e újra a családfő szerepét. Nemsokára jött a telefon, és apa örült. Mi több, boldog volt. Egyetlen bökkenő volt csupán: hogyan mondjuk meg a volt családnak, hogy készül a következő? Párom anyukája és az okos hetedikes előtt öt hónapig nem esett szó a babáról, titkoltuk. Aztán már kezdett látszani a pocakom, így be kellett vallani az utánpótlást. A nagytesó – bár leplezni próbálta – egyáltalán nem örült a kistesónak, az apai nagymama pedig a hír hallatán szívből sajnálta első menyét. Aki – mint később megtudtam – hogy annak idején maga is járt jósnőnél, és az új baba egyáltalán nem szerepelt a jövendőben. Az viszont igen, hogy visszakapja a férjét, és ő lesz nyertes. Egyébként azon a nyáron, a kilencedik hónap végén eszembe jutott, hogy letelt a három év.


A család többi tagjával már csak aztán találkoztam, hogy a lányunk megszületett. Sokkal szerencsésebb volt így, az anya szerepét alakítva. Azt gondoltam, túl vagyunk a nehezén. Költöztünk még egyet, közös a ház, közös a hitel, a konyhákban nincs szenvedőszék, van viszont kicsi kert, bohókás kutya, hároméves lánygyerek, hétvégén nagytestvér. Olyan jónak tűnik minden, talán sokan azt gondolják, mit akar ez még, nem erre vágyik minden nő? Dehogynem. Csakhogy például a gyerekek közötti kapcsolat közelről sem nevezhető testvéri viszonynak. A kicsi imádja a bátyját, aki viszont nem tud mit kezdeni ezzel a rajongással. Ő ugyanis kötelességszerűen a mamája pártján áll, és egyszerűen legálisan nem szeretheti a húgát. Azt hiszem, neki a legnehezebb. Amikor a nagyfiú nálunk van, mindenki azt várja tőle, hogy elfogadja ezt az új családot, és jól érezze magát, otthon viszont épp az ellenkezőjét kell bizonyítania. Felnőtt legyen a talpán, aki nem hasad ketté ebben a lehetetlen helyzetben, de itt ráadásul egy érzékeny kamaszról van szó. Nem tudok jobbat kieszelni, egyelőre struccpolitikát folytatok. Vagyis mindenki úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben volna, hátha ettől valóban rendbe jönnek a dolgok. Talán várunk még három évet…

Kép
forrás: Europress

Tanulság


Addig is még egy dolgot elárulok: a férfin akit választottam, ma is osztoznom kell. Egyrészt, mert ő egyszer már mindent átélt, amit én csak vele csináltam végig. A számomra oly hosszúnak ítélt kapcsolatunk hallatán csak mosolyog. Az első közös lakásunk neki már a sokadik otthona. A kettőnket érintő vágyaimat szkeptikusan fogadja, mert nem én vagyok az első, akivel hosszú távra tervezett. És nem is én vagyok az első, akinek a kezét fogta a szülőszobában. Neki már nem izgalmas az első felülés, az első kibújó fogacska, az első lépés, csak azért, mert tapasztalt apuka lévén, már egyszer mindezt látta, megélte. Másrészt, éppen az említett dolgok miatt, szinte elkerülhetetlen az összehasonlítás. Gyerek és asszony tekintetében is. Eleinte gyakran kikértem magamnak, ha megjegyezte, hogy valamit rosszabbul vagy csak másképp csinálok, mint a volt felesége. Megsértődtem, mert azt mondta, hogy a közös gyerekünk lassabban áll fel, mint ahogyan annak idején az övé. Szerintem a második asszony, amikor felvállalja ezt az egészet, kizárólag egy aláírt „Összemérhetetlenségi Szerződéssel” engedje be a férfit a lakásba. Mert egyébként még ezért a bizonyos és – tapasztalatból mondom – nem túl hálás második helyért is nap mint nap meg kell küzdenie.



Megy a férfi, egyik kezét apró szőke kislány szorongatja, a másikban póráz, végén kölyökkutya ugrándozik. Sétálnak a kertvárosi délutánban, nyár van, zöld mindenütt, a nap süt, de már nem éget. Látom, ahogy a gyerek mond valamit, az apa leguggol, nevetnek. Amerikai filmbe illő jelenet, lehet a történet vége vagy az eleje, annyira tipikus, mosolygok. Mögöttük sétálok, onnan nézem őket, ez az én családom. Nálam – egyelőre úgy tűnik – ez a történet vége.

10 apróság, amivel akár nagy összegeket is megspórolhatsz karácsonykor

Sok kicsi sokra megy: ha ezekre nagyobb hangúlyt fektetsz, akár egész szép összegeket is spórolhatsz az ünnepek alatt!

50 illető, akinek rosszabb napja volt, mint neked most

Te vagy a legszerencsétlenebb lény a világon? Ez is csak veled történhet meg? Mindenki másnak jobb napja van, mint neked? Fogalmad sincs, mekkorát tévedsz.

Kozmetikumok készítői árulták el szépségrutinjukat

Aki kozmetikumok készítésével foglalkozik, már tutira mindenfélét kipróbált a szép bőr érdekében.

Így nézne ki, ha színesbőrű modell szerepelne a legnagyobb mainstream kampányfotókon

Egy pillanat... nincsenek színesbőrű modellek, akiket leszerződtetnének milliós kampányok arcaként? Azt hittük, azért van ilyen. Úgy látszik, nem elég.

Így dekorálnak a sztárok karácsonyi lázban égve

Néhányan már most túllőttek a célon – de megértjük: karácsony jön!

Kövess minket

Előfizetés

Előfizetés

Előfizetek

Ajándékozz egész évre szóló élményt! Most 50% kedvezménnyel fizethetsz elő kiadónk összes lapjára, így az Éva magazinra is. A részletekért látogass ide: elofizetesem.hu/karacsony

Csak 3475 Ft