Eltűnt a gyerekem a legjobb táborban

Eltűnt a gyerekem a legjobb táborban
Forrás: Europress / A kép illusztráció

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

M

Megfordult velem a világ, amikor eltűnt a fiam. Mit csináljak? Hívjam? Üzenjek? Hagyjam békén? Próbáltam ez utóbbit, de nehezen ment. Egyik szemem sírt, a másik nevetett.

A gyerekem sosem volt egy könnyen „ottalvós” típus. Lassan átvált kiskamaszból nagykamaszba, annak minden előnyével (és persze hátrányával) együtt, de a saját ágyát, a saját szobáját – és büszkén meg óvatosan teszem hozzá, a saját anyját – nehezen cseréli le másra. Még ideiglenesen is. Még egy-két napra sem.

Az eddigi néhány „ottalvós” tábor (legyen sport, gondolkodós vagy iskolai) általában a telefonos élménymegosztásokba fulladt. Minden este megcsörrent a mobilom, akár kétszer is, hogy ő elmondja és én megtudjam, ő elpanaszolja és én meghallgassam, ő elújságolja és én vele örüljek, ő elsírja és nekem megszakadjon a szívem.

Volt, hogy eltűnt a mobilja. Aztán meglett. De volt olyan is, hogy bekakukkolt. Volt, hogy nem találta a tiszta ruháját. Aztán megtalálta. Volt, hogy utálta a kötelező programokat. Volt, hogy már a legelső nap ő lett a nap királya. Volt, hogy a szobatársak mindent összekentek fogkrémmel. Volt, hogy esténként lódarazsak merészkedtek be a házba, és ez volt a nap fénypontja. Volt, hogy a mosdó piszkos volt és sorba kellett állni hozzá, ráadásul a tábor másik végében.

Most viszont: néma csend. Majd egyszer csak jön egy sms este fél 9 körül. Ennyi:

„Jó éjt!”

Mire az óvatos anyai válasz:

„Már alszol? Azt hittem, még buli van meg improvizációs színház. :D”

A válasz: semmi. Másnap sem. Hm. Ilyen még nem volt. Mi van vele? Ugye jól van? Ugye annyira jól van, hogy nem hiányzom neki? Ugye én is annyira jól vagyok, hogy nem hiányzik nekem?

Hát nem. Én nem...

Kép
forrás: Europress

S mivel az ő részéről se kép, se hang, én viszont teljességgel megbíztam a táborban, a szervezőkben, a programban, ezért útjára indítottam egy anyai SOS-jelzést:

„Legalább annyit írj néha, hogy 'jól vagyok!' :)))”

A sztorihoz hozzátartozik, hogy a gyerekem ebbe a táborba sem indult el könnyű szívvel. Sőt. Komoly érvek, anyai ráhatás, némi kis zsarolás, remek szülői klisék – ezt kérem névnapomra; egyszeri lehetőség, mikor, ha nem most; ez egy VIP-tábor; bárcsak az én időmben, nekem lett volna ilyen stb. – kellettek ahhoz, hogy a gyerek egyszer csak közölje: Na jó. Elmegy. Mert már elege van belőlem. És mert a korábbi turnusok élménybeszámolóiból rájött, hogy ez tényleg nem egy akármilyen tábor.

Másnap jött a válasz. Nem túl bőbeszédű.

Jól vagyok

Nos, jó. Én közben voltam Placido Domingo koncerten, hullócsillagokat nézni az éjszakában, meg Sziget fesztiválon. Hogy én is jól legyek. De azért kínzó volt a tudat, hogy nem tudom, mit csinál. Hogy érzi magát? Hogy viselkedik? Mit gondol, mit érez? Élvezi? Nem hoz szégyent a fejemre?

Persze, hogy bíztam benne. Meg a kibontakozásában. Meg az egyéniségében. Meg az egész programban, amelynek része volt ez a tábor. De mégis félkarú óriás lettem pár napra: maceragép macerálandó nélkül, gondozónő a gondozottja nélkül, plüss anya a plüss mackója nélkül.

Naponta nézegettem a tábor honlapján a fotókat, hátha valamelyik képen ráismerek. Hátha látom, hogy vidáman részt vesz az egyik-másik, szabadon választható programon. Hátha elcsípek egy morzsát az új, anya nélküli életéből… De hiába, csak olykor-olykor fedeztem fel. Lassan magánnyomozónak kezdtem érezni magam.

Aztán egy barátnőm javasolta, hogy hívjam fel a táborvezetőt, és nála érdeklődjek. Meg voltam róla győződve, hogy erre nincs szükség. Bíztam benne: most él a nagyfiam. Most igazán jó neki. Most végre szabad. Azt teszi, amit szeretne. Olyan társaságban és olyan élményekben van része, mint eddig sosem. Ugye?

Kép
forrás: Europress (a kép illusztráció)

Utolsó este felhívtam, hogy másnap megyünk érte. Fáradt volt, keveset beszélt. Azt mondta: „Bárcsak tartana még!”

Másnap is fáradt volt. Hazafelé, a kocsiban is. És szomorkodott.

„De kár, hogy jövőre nem lesz ilyen…” „Nem akarok róla beszélni, mert csak szomorú leszek, hogy vége van…”

Számomra is meglepő és megdöbbentő módon a fiam komoly gyászmunkát végzett egy tábor után, életében először. Miért? Mert remekül összebarátkozott a szobatársaival. Mert rengeteg érdekes, párhuzamos programlehetőség közül, teljesen szabadon választhatott. Mert megkedvelte a táborbeli csoportvezetőjét. Mert – ahogy ő fogalmazott – „azt tettük, amit akartunk” és „elfogadtak minket olyannak, amilyenek vagyunk”.

Nem csodálkoztam, amikor a táborelégedettségi kérdőíven mindent (helyszínt, programokat, szervezést, projekttémát stb.) ötösre osztályozott.

Eltűnt a fiam a legjobb táborban, de megkerült. Én pedig kiálltam a próbát, nem abajgattam. Mint a mesében: a királyfi elindult vándorútra, majd hazatért, miután átélte a maga első, igazi felnőtt kalandját. A királyi várban pedig örömmel fogadták az ő nagyfiús, önálló énjét.

Mindez a Templeton Nyári Táborban történt, a Magyar Templeton Program szervezésében. Bárcsak jövőre is lenne!

Kutyanyelv: így mondd el a blökinek, hogy szereted

Abban egy percig sem kételkedünk, hogy szereted a kutyádat! De vajon jól mutatod ki neki?

Ennél nagyobb cukiság most nincs Budapesten!

Fehér és Szürke nemrég érkezett a Fővárosi Állatkertbe és máris a kedvenceink!

10 rajz, ami kőkeményen odamond a rossz irányba tartó társadalmunknak

Ez a fajta őszinteség (sajnos) ritkán jön szembe velünk...

6 dolog, amivel fel kell hagynod a szebb bőr érdekében!

Szinte azonnal szépül ezek abbahagyása után a bőr.

Todd Fisher először beszélt részletesen nővére, Carrie és édesanyja, Debbie Reynolds elvesztéséről és DÖBBENET, amit állít

„Ha valaki mesélte volna nekem és nem lettem volna ott, nehezen hittem volna el” - mondja Carrie Fisher öccse egy interjúban.

Kövess minket

Előfizetés

Előfizetés

Előfizetek

Fizess elő most egy évre! Ajándék Éva Utazót kapsz 10 Éva magazin mellé!

Csak 3950 Ft