Apa maga alatt – egy depresszióval élő férfi igaz története

Borítókép: Apa maga alatt – egy depresszióval élő férfi igaz története Forrás: Europress
Kornél kamaszos külsővel, izgága természettel és fanyar humorral megáldott, negyvenes pasi. Szép karriert futott be. A kolléganői úgy nyilatkoznak róla: „Imádjuk, szeretjük, de nem százas, az tuti! Zűrös egy alak.” Naná, zűrös. Évente kétszer eltűnik pár hétre. Még a gyerekei sem tudják, hogy ilyenkor pszichiátriára kerül. Bemegy a „kisimítóba”, ahogy ő nevezi. Mert Kornél csaknem húsz éve depressziós.

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

MINT A NAGYKÖNYVBEN

„Teljes kimozdíthatatlanság, az utcára csak este lépsz ki, nehogy összefuss valakivel, és ha mégis, átmész a túlsó oldalra. Képtelen vagy kommunikálni a külvilággal, nem tudsz rácsatlakozni a környezetedre. Ez állítólag elég szar nekik – meséli, hogy mit érez, amikor mélyen van. – Létezik belőle egy szezonális adag ősz vége, tél eleje felé, és van, amikor egyéb befolyásoló tényezők hatására lép fel. Szóval azért nem olyan, mint a parlagfű-allergia, amiről tudod, hogy menetrendszerűen jön. Ez totál kiszámíthatatlan. Van, hogy két-három nap alatt túlvagy rajta, máskor meg az istennek se jössz ki belőle. Ilyenkor kivonom magam a forgalomból.”

Egész nap levert, rossz hangulatú, semmi nem billenti ki a melankóliából. Egy idő után az ágyból sem kel ki, a ruháját sem veszi fel, mosakodni sincs ereje. Nem érdekli semmi. A családja és közte mintha egy fal húzódna, amit képtelenség áttörni. Alvászavarai vannak vagy épp állandóan aludna. Folyton csak édességet eszik, vagy épp egy falatot sem vesz magához, és drasztikusan lefogy. Nem tud koncentrálni, képtelen dönteni, megszűnik a szexuális élete. Nagyjából ezek az orvosi értelemben vett súlyos depresszió tünetei. Tudjuk, hogy ilyenkor már muszáj orvoshoz fordulni, mert az otthoni támogatás, meg az olyan nógatások, hogy: „Szedd már össze magad!”, „Ne panaszkodj folyton!”, nem segítenek. Csakhogy mentális okból orvoshoz fordulni még mindig szégyen nálunk. Különösen egy férfinak. Ezért aztán csak az érintettek kevesebb, mint fele keresi fel a pszichológust, pszichiátert. Aki pedig nem, annak könnyen tragédiába fordul az élete. Az öngyilkosságok 80 százalékának hátterében a depresszió áll.

KEZDŐ, HALADÓ, GYAKORLÓ

A depressziót lehet és kell is kezelni. Kétféle gyógymódot szokás alkalmazni, egymással párhuzamosan: biológiai terápiát (ami főként hangulatjavító tabletták szedéséből áll) és pszichoterápiát (aminek során beszélgetésekkel feltárják a depresszió lelki okait). Olykor a depresszió olyan mély fázisba kerül, hogy először a gyógyszeres kezelést kell bevetni, és csak ha elkezdett hatni (legalább két hét elteltével), akkor érdemes belevágni a beszélgetésbe. Így volt Kornéllal is:

Apám halála után két évet küszködtem, aztán kiborult a bili, és januártól augusztusig csak hétvégenként voltam szabadlábon. 48 kilóra fogytam és nonstop ittam. A kezelés úgy kezdődött, hogy két hétre totál kiütöttek. Gyakorlatilag altattak. Azt mondta a doki, hogy az idegpályáim szálkásra roncsolódtak. Előbb szépen kisimítjuk, aztán elkezdünk beszélgetni. Húszéves voltam, és szétstresszeltem magam.”

A szakemberek azt mondják, a depresszió kialakulásához három tényező együttállása kell: genetikai hajlam (a depresszió jelenléte az első és másodfokú rokonoknál), biológiai tényezők (ilyenkor az agyban csökken az ingerületátvivő anyagok szintje) és a betegséget kiváltó életesemény (például stressz, kudarcélmény, hozzátartozó elvesztése, testi betegség, magány, társadalmistátusz-vesztés, munkanélküliség, szerelmi csalódás, válás). Gyakran előfordul, hogy a depresszió már fiatal felnőtt korban felüti a fejét, ahogy Kornélnál is. Annának, a volt feleségének szintén volt egy sötétebb időszaka. Annak idején, az egyetemi években tulajdonképpen ez hozta őket össze. Megértették a másik baját. Segíteni akartak egymásnak. „Aztán kiderült, hogy ő volt nagyobb bajban” – mondja ma Anna. Kornél sosem gyógyult meg, csak vannak jobb időszakai. És valamelyest megtanult együtt élni a betegségével. „A kezdő depressziós abból indul ki: miért mondana a pszichiáter tutit? Felírja a gyógyszert, de én jobban tudom, mi kell nekem. A vége persze mindig az lett, hogy full elrontottam az egészet. Mehettem vissza – emlékszik Kornél.”

Azt mondják, ez a betegség a korral enyhül. Meg lesz is persze egy kis rutinod. Lassan elhiszed, amit az orvos mond, és tudod, hogy nem véletlenül kell bevenni a bogyóból naponta kettőt – annak oka van.

Együtt élni egyedül

A depresszió nem feltétlenül jut el abba a fázisba, amikor a beteg képtelen a rendes életét élni. Nagyon sokan – ahogy Kornél is – továbbra is dolgoznak, gyereket nevelnek. Majdnem tíz éve voltak együtt Annával, amikor úgy döntöttek, hogy családot alapítanak. Féltek tőle, persze. Sokszor megbeszélték. Aztán belevágtak és két gyerekük született. Kívülről ilyenkor úgy tűnhet, mintha minden rendben volna, a közeli rokonok és barátok is legfeljebb a „szokásos” feszültséget érzékelik. Csak a házastárs tudja, mekkora a baj. Mert az ő nyakába zúdul minden, ő az, aki előtt már nem kell tartania magát a betegnek. Anna így élt tizenhat évet. „Mindenért én voltam a hibás, és mindennel felingereltem. Akkor is üvöltött, ha csak levegőt vettem. Ültünk a vacsoraasztalnál, a gyerekekkel viccelődött, majd rám nézett, és minden átmenet nélkül ordítani kezdett velem. Vagy csak üveges tekintettel közölte: »Nagyon magam alatt vagyok.« A lábát is belém törölte, mire felismerte, hogy segítségre van szüksége.” Anna azt mondja, a legrosszabb az volt, hogy ha később – amikor a gyerekeket már lefektették – meg akarta beszélni a történteket, Kornél egyáltalán nem emlékezett a viselkedésére. Nem tudni, csak letagadta-e vagy tényleg kihagyott az agya, de Anna tehetetlennek érezte magát.

Amikor észrevette, hogy Kornél megint mindenre ugrik, vagy kezdi elveszíteni a kapcsolatot velük, azonnal hívta a pszichiátert. „Állandó telefonos kapcsolatban voltam vele” – meséli. És hozzáteszi: szüksége lett volna orvosi segítségre, hogy rendszeres ellenőrzés alá kerüljön a helyzet.

Forrás: Éva magazin

Szemlél a gyerek

Kornél nekem is csak annyit mondott: állítólag nagyon bunkó tudott lenni. „Általában a feleségem és a gyerekeim hamarabb észrevették, hogy baj van, mint én magam. Ők látták, hogy bizonyos dolgokra hogy reagálok. Visszadörrenek-e minden apróságra vagy röhögök rajta – mondja. – A feleségem olyankor szólt, hogy baj van. Megkérdezte, bevettem-e a gyógyszereket. Én meg persze úgy gondoltam, nekem ne mondja meg senki, mit kell szednem. Később mindig kiderült, hogy igaza van. Csak ezen a lejtőn már nagyon nehéz megállni.”

„Vannak azok a tipikus alaphelyzetek a családi életben, amikor például reggelente azt mondod a gyerekednek: »Öltözz föl!« Melyik gyerek az, aki erre felöltözik? Én ilyenkor ezt nem tudom tolerálni. Üvöltés lesz belőle. Magával ránt az agresszív indulat és tehetetlen vagyok. Öt perc múlva tudom, milyen idióta vagyok, de akkor, abban a pillanatban nincs erőm lefolytatni a hétköznapi játszmákat. És ez nagyon rossz minta egy gyereknek. Küzdök, hogy ne vegyék észre, de a gyerekek szeizmikusan elég erősen fel vannak vértezve. Azonnal vágják, ha valami nincs rendben. Bárkinél jobban. És ilyenkor három lépést hátrálnak. Egyszer csak azt látod, hogy szemlél a gyereked – ez a legrosszabb. Érzi, hogy baj van, de nem tudja, mi. És ilyenkor apa nem lesz otthon egy darabig.”

Kornél tehát befeküdt a kórházba pár hétre vagy elment otthonról. Még kicsik voltak a gyerekek, amikor először érezte úgy, hogy kiszáll. „El akarsz menekülni, de azzal sem teszel jót. Amikor akad a napban egy-két olyan perc, hogy embernek érzed magad, próbálsz rendbe hozni mindent, öleled, puszilgatod őket. Ők meg nem értik, hiszen az előbb még minden rossz volt. Aztán végre elkezdenek hinni neked, te meg közben megint visszazuhansz a mélybe.”

Az első elköltözés nem tartott sokáig, Kornél egy hét múlva visszament. Anna azonban azt mondta, nem folytathatják ugyanott. Ha újra egy család akarnak lenni, el kell menniük párterápiára. „Tulajdonképpen ott, attól a pszichológustól kaptam először konkrét és részletes diagnózist Kornél betegségéről. Bevallom, megrémültem. Kornél utána megkérdezte, hogy akkor is vállaltam-e volna mindent, ha ezt előre tudom, én meg azt feleltem: nem.” De Anna kitartott, és alaposan kiképezte magát a betegségből. „Úgy gondoltam, nincs más választásom” – mondja könnyek között.

Kornél utána megkérdezte, hogy akkor is vállaltam-e volna mindent, ha ezt előre tudom, én meg azt feleltem: nem.

Az alagút vége?

Kornél terhei azonban nem csökkentek. Úgy érezte, a család nemcsak hatalmas felelősséget rakott rá, hanem a szabadságában is korlátozza. És ez már gyerekkorában is ki tudta készíteni. Sosem tűrte a korlátokat. „Sokáig kellett olyan helyen dolgoznom, ahol nem akartam. De ha az embernek van két gyereke, nincs választása. Depressziós, mégis benne kell maradnia egy utált szituációban, pusztán azért, hogy meglegyen a családnak a napi étele, és ki tudja fizetni a számlákat. Ha nem látok előre a jövő hónapra, kétségbeesem. És nem rúghatom fel az asztalt, pedig szeretném. Ebből lesz az elfojtás és a vergődés.”

Ez a helyzet ma sok férfit érint, nem kell hozzá depressziósnak lenni. Csak depressziósan még nehezebb elviselni. A társadalmi, illetve a szocializáció útján támasztott elvárások sokukban keltenek belső feszültséget, frusztrációt, és tetézi a bajt, hogy nehezebben kommunikálnak, mint a nők. Ha egy férfi megosztja a problémáit, azzal máris elbukott, hiszen nem mutatja állandóan erősnek és dominánsnak magát. A befelé forduló, nehezen kommunikáló férfiakra ezért sokkal jobban oda kellene figyelni, mert az ő esetükben még nagyobb az öngyilkosság veszélye. A felületes szemlélő ugyan nem látja az előzményt, de egyszer csak megtörténik a legrosszabb – figyelmeztet dr. Szili Ilona pszichológus. És ha egy férfi öngyilkosságot kísérel meg, az 3-4-szer nagyobb eséllyel végződik halállal, mint ha egy nő próbálkozna. Bár a nők kétszer olyan gyakran kísérlik meg, tettük nagyobb százalékban marad sikertelen. Ezt a jelenséget azzal magyarázzák, hogy a férfiak kockázatvállalása jóval nagyobb. A maszkulin tulajdonságok miatt egészen más módszereket választanak és nem adnak esélyt a kudarcnak.

Forrás: Europress

Kornéllal szerencsére más a helyzet. „Ahogy a gyerekek jelenléte elég ahhoz, hogy depresszióba essek, ugyanígy meg is óvnak attól, hogy az öngyilkosságra komolyan gondoljak. Az öngyilkossági kísérlet így nálam valójában mindig figyelemfelhívás. Épp akkora gyógyszer-túladagolás, hogy ne legyen baj belőle. És nyitott lakásajtónál. Hagyok lehetőséget magamnak.”

Kornél így vigyáz magára. És vigyáz a gyerekeire is, csak már nem él velük. „Kilátástalannak láttam a házasságunkat. 40 évesek lettünk Annával, és úgy éreztem, megérdemeljük, hogy ennél jobb házaséletünk legyen. Kötelezhetem-e őket arra, hogy végigcsinálják ezt velem? A depressziós periódusaim tele voltak önváddal: »nem csinálom jól, rossz ember vagyok, ártok«. A pszichiáterem azt tanácsolta, elsősorban én legyek stabil. Azt mondta, nem az a probléma, ha nem vagyok otthon, hanem az, ha megszakad a kapcsolatom a gyerekekkel. Férjként elbuktam, de apaként nem. És ezt a meccset nem is adom fel.”