Egy gyermekként bántalmazott felnőtt szívszorító levele

Egy gyermekként bántalmazott felnőtt szívszorító levele
Forrás: Europress

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

A

Az Éva magazin tolerancia-mozgalmat hirdetett, ami apropóján egy olvasónk elküldte szerkesztőségünkbe édesapjának írt (ám el nem küldött) levelét, aki gyermekként hosszú éveken keresztül bántalmazta őt fizikailag és lelkileg is egyaránt. Kérésére nevét nem közöljük, mint írta, nem a szereplése a cél, hanem hogy soraival, emlékeivel és fájdalmával felhívja a figyelmet a gyermekbántalmazás és a családon belüli erőszak ellen való küzdelem fontosságára.

„Szia Apu!


Jó rég beszéltünk már. Lassan 10 éve. Sok minden történt azóta. De az egyik legfontosabb, hogy gyermekem született. Szülő lettem. Szülő, mint te is. És most, hogy végre sok év után van bennünk valami közös is, meglepően gyakran jutsz az eszembe. Bevallom ugyanis, hogy most még több dolgot, és még inkább nem értek veled, a tetteiddel, a nevelési módszereddel, az „apaságoddal” kapcsolatban. Nem értem például, hogy bírod ki, hogy ennyi ideje nem láttál és nem beszéltünk? Nem tudom felfogni: hogy tudtál elengedni? Hogy voltál képes anno úgy beszélni, úgy viselkedni? Hogy voltál képes bántani engem, a gyerekedet? És hogy vagy ma képes mindezek után egyáltalán tükörbe nézni?

Tudom, hogy te nem emlékszel semmire. A bíróságon a könnyeimen át a szemembe nézve tagadtál le mindent. De tudod, Apu, attól még megtörtént. A foltok a testemről bár eltűntek, a könnyek bár az arcomról felszáradtak, de elfelejteni őket nem lehet, nem tudom.

Arra nem emlékszem, hogy először mikor vertél meg. De arra igen, hogy az utolsónál mit mondtam. „Semmit nem érsz el azzal, ha bántasz. Maximum azt, hogy elmegyek és soha többé nem fogsz látni.” 14 éves voltam. Nem tudom, hogy felfogtad-e igazán, amit mondok, mindenesetre nem bántottál többet. Fizikailag legalábbis. A lelki terror továbbra is maradt. Így 4 évvel később beváltottam az ígéretemet. Azután, hogy a békítő tárgyaláson letagadtál minden egyes ütést.

Neked „köszönhetően” az emlékeim is mások a gyermekkoromból, mint más gyerekeknek. Nem emlékszem az első iskolás napomra. Sem az első piros pontomra. Emlékszem viszont az első fekete pontom következményére. Jóhogy. A tenyered lenyomata napokig a fenekemen piroslott. Óvatosan is kellett egy darabig átöltöznöm torna óra előtt, nehogy bárki észrevegye a hatalmas foltot. Mert nem láthatta senki, és nem tudhatott róla senki, hiszen csak újabb, még nagyobb verést ígértél cserébe. Szintén kitörölhetetlen emlék maradt az a nap, amikor két 4-est vittem haza. Úgy megvertél, hogy sok évnyi szobatisztaság után szégyenszemre tizenévesen összepisiltem magam. Talán az volt a szerencsém, hogy csak az egyik jegyet vallottam be. Mi lett volna, ha mindkettőről tudsz? Mindkét 4-esről. Nem 1-esről, nem intőről. Négyesekről.

Pedig Apa, én mindig, mindent azért tettem, hogy büszke legyél rám. Olyan különórákra, olyan középiskolába, és olyan versenyekre jártam, amilyenekre te szeretted volna. A lámpalázam ellenére léptem színpadra is – miattad. Még akkor is, amikor egy fellépés után míg mindenki gratulált, te csak annyit mondtál: szégyent hoztam rád. És otthagytál. Egyedül. Máig nem tudom, hogy találtam haza.

És tudod Apa, igazából most, ennyi év távlatából (sem) az ütések fájnak. Vagy a szavaid. Az fáj, hogy nem tudom, milyen az az állítólag különleges apa-lánya kapcsolat. Hogy nem tudtam neked bemutatni a férjemet, aki végül a Nagypapámtól és a Mostohaapukámtól kérte meg a kezemet. Hogy engem nem az igazi Apukám kísért az oltárhoz, és hogy nem tudom, mit fogok a kisfiamnak felelni, amikor majd egy nap a vér szerinti nagyapjáról érdeklődik.

De hála neked azt már tudom, hogy milyen ember és milyen szülő nem akarok lenni. Mert én tudom, hogy mennyire fontos egy gyereknek a szülői szeretet, egy ölelés, vagy hogy azt mondják neki: szeretlek és büszke vagyok rád. Tudom, hogy tud fájni a szívnek egy arcon csattanó pofon, és hogy a verésnek soha, semmikor, semmilyen kivételes esetben nincs semmi értelme. Attól nem lesz jobb a gyerek, de még jobb tanuló sem. Te vagy rá az élő bizonyíték, hiszen téged is vertek a szüleid. De tudod, ezt a családi hagyományt nem követem. Én inkább megszakítom a láncot. Ezt az egészet ugyanis csak így lehet. Minden magyarázkodás nélkül csak így: megszakítani, lezárni, befejezni.”

Magyarországon évente érzelmileg és fizikailag is több ezer gyermeket bántalmaznak, utóbbi következményeként a közel fél ezer öngyilkossági kísérletből leglább 50 fiatalkorú véget is vet az életének, és majdnem ugyanennyien halnak meg bántalmazás következtében.

Az Éva magazin nem tolerálja a gyermekbántalmazás és a családon belüli erőszak semmilyen formáját.

Neked mit jelent a tolerancia? Írd meg nekünk a történetedet és töltsd fel te is a fotódat! :) evamagazin.hu/tolerancia

Hogyan hanyagoljuk el magunkat kezdő anyaként – szenzációs divattippek

Sokan félnek attól, hogy túlságosan elhagyják magukat, amikor anyává válnak. Ez a grafikusnő elmeséli, hogy ő hogy volt ezzel.

Napi horoszkóp december 9.: a Nyilasok segítőkészségüket bizonyítják, a Bakok ügyei pozitív irányt vesznek

A hét utolsó munkanapján is érdemes néhány percet szánnod a horoszkópodra, hisz mára is üzentek a csillagok!

Olimpiai sportág lehet a cheerleading, azaz a vezérszurkolás

Alig várjuk, hogy a szurkolókat segítő akrobatikus mozgásból is olimpiai sportág legyen! Na és ki lesz a vezérszurkolók vezérszurkolója?

Kiakad a cukiságmérő: kisállatok, akik imádják a havat!

Ezektől a hóban hancúrozó állatoktól biztosan előbb olvadsz el, mint az első hó!

10 apróság, amivel akár nagy összegeket is megspórolhatsz karácsonykor

Sok kicsi sokra megy: ha ezekre nagyobb hangúlyt fektetsz, akár egész szép összegeket is spórolhatsz az ünnepek alatt!

Kövess minket

Előfizetés

Előfizetés

Előfizetek

Ajándékozz egész évre szóló élményt! Most 50% kedvezménnyel fizethetsz elő kiadónk összes lapjára, így az Éva magazinra is. A részletekért látogass ide: elofizetesem.hu/karacsony

Csak 3475 Ft