Kormos Anett: „a gyerekeim állatira nem hasonlítanak egymásra”

Kormos Anett: „a gyerekeim állatira nem hasonlítanak egymásra”

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

A

Az író–humorista a tőle megszokott hangnemben ír egy testvérpárról. Akik mellesleg a lányai.

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Felhőtlen gyerekkoromat a szüleimen túl az engem sok mindenben leköröző bátyámnak köszönhetem. Ahogy azt az elhatározást is… nem, valójában nem is elhatározás volt ez, inkább evidencia. Evidencia volt, hogy ha egyszer lesz gyerekem, és ha a sors nem gátol ebben, akkor nem egy lesz, hanem legalább kettő. Mert a testvér az jó.

Olvasd el ezt is!

Gyí, gyí, gyí! – harsogta a bátyám vadul hajtva a hintalovat, én pedig mögötte ülve próbáltam élvezni a vágtát. De valójában csalódott voltam, hogy nem én mondom, hogy gyí, gyí, gyí, és hogy hátsó utasként se az irányra, se a sebességre nincs befolyásom (afölött most nagylelkűen tekintsünk el, hogy e két tényező hintalovazás esetében talán nem olyan meghatározó).

És sokáig fájtam amiatt is, hogy alvási időben a két összetolt ágyunk támláján titokban lovagolva szintén csak a bátyám suttoghatta, hogy gyí-gyí-gyí, én mögötte ülve legfeljebb eljátszhattam, hogy lobog a hajam a menetszélben. Most afölött is tekintsünk el nagylelkűen, hogy azért egyszer, amikor a nagy robogásban a bátyám előrebucskázott a támlalóról, én elnyomtam magamban az aggodalmat, és csakis biztonsági okokból, nehogy az elszabadult paripa a vesztébe rohanjon, gyorsan nyeregbe pattantam. Persze sokáig nem gyízhettem, mert a bátyám visítására hamar beért anyám, és leszállított engem a magasnak egyébként nem igazán nevezhető lóról. Aprócska emlékek a gyerekkorunkból, melyekből ezret tudnék felidézni, és mind mosolyt csal az arcomra. Nem azért, mert mind állatira vicces, hanem azért, mert egyrészt az idő megszépíti a nem annyira vicceset is, másrészt mert többségük azért valóban vicces volt. Felhőtlen gyerekkoromat a szüleimen túl az engem gyízésben és sok másban is leköröző bátyámnak köszönhetem.

Kép
forrás: Éva magazin

Egy gömb és egy kocka

Persze mióta két gyerekem van, azóta néha elbizonytalanodom. Na nem abban, hogy jó-e a testvér, hanem abban, hogy muszáj-e nekik egy fedél alatt, ráadásul pont az én fedelem alatt felnőniük.

Néhány dologgal ugyanis nem számoltam. Például azzal, hogy egynemű gyerekeim lesznek. De főleg azzal, hogy ez lesz az egyetlen közös tulajdonságuk: hogy mindketten lányok.

Mint két tojás – szokták mondani. Én meg forgatom a fejem, hogy „hol, hol?”, és gyorsan befogom a lányaim szemét, hátha valami szatír rántotta le éppen a gatyáját mögöttünk. De nem, a két tojás az én két lányom. Mindenki szerint, aki nem ismeri őket. Szerintem ugyanis, ha az egyik gömb, akkor a másik kocka, ha az egyik tó, akkor a másik folyó, ha az egyik napsütés, akkor a másik hózápor… állatira nem hasonlítanak ugyanis egymásra. Semmiben. Jó. Persze mindketten a legokosabbak, a legszebbek, a legjólneveltebbek. De max ennyi. Minden másban különböznek. Így nap mint nap ott villog előttem a kérdőjel, hogyan lehet felnevelni két olyan embert, akinek ennyire mások az igényei, mások az elvárásai, mások a képességei, mások az érzései, de ugyanaz az anyjuk. Hogy legyek hiteles, ha az egyiknek azt kell mondanom, légy egy picit önzőbb, a másiknak pedig azt, légy egy picit önzetlenebb? Az egyiknek, hogy figyelj egy picit jobban a dolgaidra, a másiknak, hogy ne ragaszkodj olyan görcsösen a tárgyakhoz? És még sorolhatnám.

Hogy értsétek, muszáj belemennem a konkrétumokba. Minap hazaérve két rajzot találtam a hálószobánk ajtajára ragasztva. Pontosan tudtam, melyiket rajzolta Emma és melyiket Anna. És nem azért, mert az egyik egy hétéves kézügyességét tükrözte, a másik pedig egy nyolcévesét. Hanem azért, mert az egyikre az volt írva: ajándék, a másikra pedig az: ingyen eladó. Ez a két rajz mindent elmond az én két lányomról.

Nap mint nap ott villog előttem a kérdőjel, hogyan lehet felnevelni két olyan embert, akinek ennyire mások az igényei, mások az elvárásai, mások a képességei, mások az érzései, de ugyanaz az anyjuk.

Egyensúlyban

Ott van Anna. Mivel jó anyósom van, a sors azzal korrigálta tévedését, hogy hagyta, szüljek egy rossz anyóst. Anna kotnyeles, pletykás, kritikus, kényszeresen pedáns, és olyan, mintha megélte volna a háborút, mert mindent elrak nehezebb időkre. Közben persze elragadó, okos és valahogy mindenben tehetséges (utóbbi vonásait nyilvánvalóan tőlem, előbbieket pedig az apjától örökölte). Nos, a sors maga is rájöhetett, hogy Annával picit túllőtt a célon, ezért megengedte, hogy megszüljem Emmát. Aki jószívű, önzetlen, érzékeny, ugyanakkor szétszórt, feledékeny, figyelmetlen és rendetlen. A játékai felét elosztja, a másik felét elveszti. (És most tekintsünk el attól nagylelkűen – azt hiszem ez már a harmadik eltekintenivaló –, hogy amit Emma elveszít, azt Anna gondosan begyűjti, így neki lassan mindenből kettő van, Emmának pedig egy sincs.)

Na most, ha ez a két véglet egy 10 négyzetméteres szobába van bezárva, akkor igencsak nehéz úgy osztani nekik az észt, hogy ne gondolják azt: anya valószínűleg meghibbant.

Emlékszem, amikor Anna kiságya fölé hajoltam. A ránctalanra feszített lepedőjén feküdt, görcsösen szorongatta a plüssállatait, körülötte pedig más plüssök ültek nagyság szerint sorba rakva. Tudtam, hogy ez-az a párnája alá is el van rejtve ínségesebb időkre. Látva a szorítástól elfehéredő kis ujjvégeit a plüssnyúlon, megsajnáltam, és azt mondtam:

– Kislányom, ne szorítsd úgy azt a plüsst, hiszen nem veszi el tőled senki. És ne gyűjts mindent magad köré, mert te magad lassan be sem férsz az ágyadba. Ezek mind pótolható dolgok, ha valamelyik elvész, majd veszünk másikat.

Olvasd el ezt is!

Aztán Emma kiságyához léptem, ami úgy nézett ki mint egy kirabolt fészek, a közepén Emma kopasz fenekű fiókaként virított, merthogy a pizsialsóját valahogy/valahol elvesztette. És ahogy néztem azt a hihetetlen kuplerájt meg a félmeztelen, tiszta kóc lányomat a közepén, meg a megvett plüssállatok hűlt helyét, óhatatlanul elfogott a nevetés és a bosszúság különös egyvelege.

– Édesem, nagyon szeretem, hogy ilyen önzetlen vagy, de ezek drága játékok, anya és apa sokat dolgozott, hogy megvehesse neked őket. Vigyázz rájuk egy picit jobban!

És arra is emlékszem, mikor Anna és Emma kutyásat játszottak, ami azt jelentette, hogy Anna eldobta a botot, Emma pedig négykézlábolva-lihegve, visszahozta. És én felháborodtam, hogy ez már milyen játék, meg hogy nem hozzuk ilyen megalázó helyzetbe a másikat stb…stb… Aztán hirtelen észrevettem magam. Elrontottam a játékot. Emma legalább annyira szomorú volt, hogy nem hozhatja vissza a botot, mint Anna, hogy nem dobhatja el. Leesett a tantusz: én vagyok a hülye.

Nem dolgom helyreállítani a egyensúlyt. Helyreáll magától. És a mérleg két serpenyője nem akkor fog egymás mellé kerülni, ha mindegyikben ugyanaz van, hanem akkor, ha mindegyikben ugyanannyi van. Nem akkor, ha mindketten ugyanolyanok, hanem akkor, ha mindketten ugyanannyik. És van olyan, aki nem azért nem mondja a gyít, mert nem mondhatja, hanem azért, mert nem akarja mondani. Van, aki élvezi, hogy nincs más dolga, mint eljátszani, hogy lobog a haja a menetszélben. Nem nekik kell megtanulni, hogyan legyenek mások mint amilyenek, hanem nekem kell megtanulnom értékelni, hogy mások. Igyekszem, de hosszú út áll még előttem.

20 etikett szabály, amit minden gyereknek meg kéne tanítani

Mi illik és mi nem? Ha ez kimarad egy gyerek tanulási folyamatából, abból később nagyobb gond is lehet.

A borosüveg utóélete - Így szépítsd vele otthonodat!

Te is rendszerint fájó szívvel dobod ki a szebbnél szebb borosüvegeket, a sok helyet foglaló borosdobozokat, de még a helyes kis parafadugókat is, mert nem tudod, mit kezdj velük? Mi most adunk néhány szuper DIY tippet!

Kövess minket

Előfizetés

Előfizetés

Előfizetek

Hűsítő nyári akciónk: 3 lapszám most csak 1185 Ft

Csak 1185 Ft