Amikor dühömben papagájra költöttem a zsebpénzem, a szüleim tudta nélkül

Borítókép: Amikor dühömben papagájra költöttem a zsebpénzem, a szüleim tudta nélkül Forrás: europress
Apukám olyasmit dünnyögött anyukámnak, hogy „Nézd a jó oldalát, legalább nem valami rágcsáló”.

Amikor a szolfézsórára megérkezve megtudtam a hírt, hogy Éva néni betegsége miatt elmarad az okítás, dühömben gyorsan vettem egy hullámos papagájt csőrkoptatóval.

Egy magamfajta gyereknek a szülei részéről teljesen meggondolatlan dolog volt zsebpénzt adni, még akkor is, ha nagyon sokszor elmondták, hogy ez a pénz csak azért van nálam, mert a zeneiskola nagyon messze van a lakásunktól, és ha bármi vészhelyzet lenne – például rosszul érzem magam, és nem jó a sarki telefonfülke –, akkor haza tudjak jutni taxival is. Utólag már eléggé felelőtlennek tartom azt a kisállatkereskedőt is, aki egy hatéves gyereknek eladta a szegény, kiszolgáltatott állatot, de neki a szeme sem rebbent, csak előrántott egy kiflis papírzacskót, ollóval átdöfte párszor, beletette a zöldessárga jószágot, begumizta a tetejét, én pedig a vergődő madárral együtt visszasétáltam a zeneiskola elé, és mintha mi sem történt volna, vártam apukámat.

Az új házi kedvencem már beletörődött a bezártságba, ezért teljes csendben és mozdulatlanul tette meg a kispolskinkban az utat hazáig, és én sem szóltam egy szót sem, amikor otthon anyukám leszidott a kiflis zacskó miatt, mondván, ezerszer megbeszéltük, hogy este, vacsora előtt már nincs kakaós csiga. Az volt a tervem, hogy gyorsan megtanítom a madaramat beszélni, és amikorra kész a vacsora, anyuék teljesen el fognak hűlni, milyen aranyosan mondja, hogy „Pityuka vagyok”, és egyáltalán nem fognak haragudni.

A madár marad
Pityukának viszont a zacskóból való szabadulás után sajnos nem volt kedve a beszédoktatáshoz, inkább jól belecsípett a kezembe, kétségbeesetten nekirepült háromszor fejjel az ablaknak, majd hosszas vergődő körözés után megtalálta a kijáratot a szobámból, átviharzott a nappaliba, ahol a hangokból ítélve szintén lefejelt pár ablakot. Utána már csak újságsuhogást hallottam – gondolom apukám ijedtében megpróbálta lecsapni –, majd egy nagyon vészjósló, dörgedelmes „Kataaaaa” ordítást, amire minden családtagom berohant a nappaliba. Én is bekullogtam lehajtott fejjel. Végtelennek tűnő percekig senki nem szólt hozzám, csak felváltva meredtek rám és az undorító pálmafás tapétánk felső, felkunkorodó szélébe kapaszkodó Pityukára. Aztán nagy nehezen szóhoz jutott anyukám, és megkérdezte, hogy véleményem szerint mit fog a madár enni, miből fog inni és hol fog aludni. Én büszkén előhúztam a csőrkoptatót, és mondtam, hogy az állatkereskedésben minden papagáj ilyeneket rágcsált, és hogy kalitkába egyáltalán nem kell majd bezárni, mert úgyis mindig a vállamon fog üldögélni. Egyszóval világossá vált, hogy olyan úri huncutságokra, mint madáreleség vagy itató egyáltalán nem gondoltam. Ezután a szüleim megtartották a prédikációt a felelős állattartásról, majd megosztották erőiket, és módszeresen nekiláttak felkutatni madártartó lakótársakat a szomszédos háztömbökben, aminek eredményeként anyu egy tálkányi maggal, apu pedig egy ocsmány állapotban lévő itatóval tért vissza. Miközben levágtak a gyerekszoba ablakáról egy darabkát a szúnyoghálóból, hogy befedjék vele a rögtönzött, lyuggatott kartondobozból készült madárlakot, anyukám csak sóhajtozott és a fejét csóválta, míg apukám olyasmit dünnyögött, hogy „Nézd a jó oldalát, legalább nem valami rágcsáló”. Pityuka és Gyurika (később vettem egy kék-fehéret is, hogy ne érezze magát egyedül) hosszú évekig laktak velünk, egészen addig, míg egy nyáron valaki rosszul zárta be a kalitkaajtót, és ők elrepültek egy csodaszép farmra (tényleg nagyon sírtam), ahol azóta is szabadon és boldogan élnek.

Kutya, macska, denevér
Ez a csodálatos farm adott otthont később Morzsa kutyának is, akit a nagymamámnak vettem tej helyett. Pedig eredetileg tényleg nem akartam én kutyát venni, de aztán megláttam a közért előtt a járókában szunyókáló keverék kutyusokat, és eszembe jutott, hogy mama úgyis mindig panaszkodik az egyedüllétre, és egész biztosan jobban fog örülni neki, mint egy zacskó tejnek. Miután mama – aki köztudomásúan nagyon háklis volt a rendezett kertjére – meglátta az ölemben cipelt jószágot, pánikfejjel rohant vele vissza a közért elé, de az alkalmi kutyaárusok már nem voltak ott. Mama mentségére szóljon, hogy csak akkor sírta el magát, amikor a fél órája ölben rázott Morzsa lehányta a rekamiéját. Két hónap múlva sikerült gazdát találni neki a nevezetes farmon, ami egyébként tényleg létezett, mert párszor még meg is látogathattam a kutyust – mondjuk a papagájaimat sosem láttam, pedig minden fára felnéztem.

Legtovább a koromfekete Rita cica bírta nálunk, akit egy osztálytársam szülinapi zsúrjáról hoztam haza, és szintén szegény nagymamámnak szántam. Őt hajlandó volt befogadni, mivel sokkal inkább kertbarát volt, mint Morzsa. Ekkoriban azonban már javában zajlott az oroszoktatásom, és amikor rádöbbentem, hogy a Rita oroszul leírva Puma, a felismerés hevében gyorsan átkereszteltük tesómmal a jószágot. Egészen addig, míg a szomszéd Marika néni – akinek a hallásával voltak azért gondok – rá nem förmedt mamára, hogy nevelje meg azonnal a trágár szájú unokáit, mert egész álló héten azt üvöltözik a kertben, hogy „Puna”. Innentől sajnos már tényleg azt üvöltöztük, és szegény cicán rajta is maradt a csúfnév, amire egyébként később méltónak bizonyult, mivel évente legalább kétszer fialt, és ötnél alább sosem adta.

Bármilyen hihetetlennek tűnik is, később tényleg megértem a felelős állattartásra, és Tankréd, a Miskolcon talált német juhász keverék kutya még ma is velünk van, immár 13 éves öregúr. Mostanra pedig azt is megértettem, hogy anyukám miért mondogatta egész gyerekkoromban, hogy „Kislányom majd meglátod, Isten nem ver bottal”. A gyerekeim ugyanis egyfolytában különféle jószágokat szeretnének tartani: denevért, fehér egeret, kutyát, nyulat, akármit. A sorsomat megadással fogom tudomásul venni, de egy kérésem azért lenne: csak hüllőt ne!