Igaz történet: elmúltam 30, amikor először találkoztam az apámmal

Igaz történet: elmúltam 30, amikor először találkoztam az apámmal
Forrás: Europress

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

A

Anyámmal nagyon jól megvagyunk. Mindenben számíthatunk egymásra. Megmondjuk a frankót, de meg is hallgatjuk a másikat, sokat harcolunk, de szeretjük egymást. Ketten voltunk, amióta az eszemet tudom. Sőt, előtte is.

Ez a történet az Éva egy régebbi számában jelent meg.


Apám még születésem előtt elhagyta anyut. Ma már megértem, más tervei voltak, senkit nem lehet erőszakkal meggyőzni bizonyos dolgokról. Nekem iszonyú volt, hogy nem tudhatom, ki ő, hogy néz ki, mit szeret enni, milyen filmeket néz, van-e autója, mivel foglalkozik, és úgy globálisan mit gondol a világról. Anyu is csak a múltról tudott mesélni, a kibontakozó szerelemről és a nem megbeszélt terhességről. Tudtam, hogy van két féltestvérem, hogy melyik városban élnek, volt még néhány hivatalos információm... ennyi.

Egyszer láttam őt még egészen kicsi koromban a vérvételen – egy morcos, szakállas ember állt nem sokkal a hátunk mögött (azóta is szeretem a szőrös férfiarcot). Rám nézett, én meg rá – még most is elérzékenyülök, ha ez eszembe jut, pedig épp akkor vizsgálták, hogy egyáltalán ő-e az apám. Akkor még nem készült fel a gyerekre, a házasságra, s anyám egyedül döntött, teljes szívvel bevállalta a következményeket. Soha nem volt egy rossz szava sem, nem ítélkezett – és nem is hapsizott, bizonyára tekintettel volt rám. Bár csak ne lett volna! Én is megismertem volna néhány hús-vér férfit otthon, egy szál gatyában, fogat mosva, focit nézve vagy könyvekbe bújva, anyámat szeretve. Így csak a magányosan küzdő, mindig igyekvő anyut láttam és látom, aki megvan férfienergia nélkül is. Igazából várt. Arra az egyre. Én mindentől függetlenül mindig csak szeretettel gondoltam rá.

Kép
forrás: Europress

A tettek mezején

14 évesen, „érett fejjel” kezembe vettem az ügyet. Nagy lelkesen és naivan meghívtam apámat a ballagásomra. Mondanom sem kell, hiába vártam. A csalódás akkora volt, hogy néhány évre jegeltem a témát. Majd tollat ragadtam és levéláradatot zúdítottam teljesen ismeretlen apámra. A leveleknek sem volt semmi hatása, nem is tudom, eljutottak-e hozzá. Az apai nagyszüleimhez biztosan, mert nekünk az ő címük volt meg. Kikerestem a számukat a telefonkönyvben, és a munkahelyemről megcsörgettem őket egy kitartó és meggyőző kollegina rábeszélésére. Ott volt és hallgatta, mi is történik velem és nagyon szorított nekem. Sosem felejtem el, hogyan biztatott és hajtogatta, hogy jogom van megtudni, ki az apám. Rövidke eszmecserénk a nagyanyámmal kissé ridegre sikerült. Félt, én is. Azért megbeszéltük, hogy jól vagyunk, de elérhetőséget nem kaptam apámhoz – a nagymama valami költözésre hivatkozott. Én mindenesetre meghagytam az enyémet. És semmi nem történt.
Telt, múlt az idő, agyam minduntalan azon járt, hogyan kerülhetnék közelebb a famíliához. Gondoltam, elmegyek a nagyiékhoz mint virágfutár, legalább belenézek a szemükbe, aztán iszkiri. De nem mertem megtenni, hatalmasra nőtt nagymamát képzeltem el, aki lekiabálja a fejemet. Pedig ekkortájt már a huszonötödik életévemet tapostam. Hát igen, az ember olykor megakad ötéves korában.

Hol türelmetlenül vágytam az apámra, hol igazat adtam azoknak, akik szerint kár ezt erőltetni, hiszen úgysem lehet már semmit pótolni. De én nem akartam felhánytorgatni a múltat, csak szólni hozzá, hallani őt, egymásra nézni és magunkra ismerni.

Egy vérből vagyunk

Taktikát és technikát változtattam. Végül is lassan már a 21. században jártunk, léteztek más módszerek is. Az internet (és egy programozó kolléga) segítségével ráakadtam a féltestvéreimre, és az egyiknek levélben megírtam, hogy ki vagyok és mit akarok. Megijedt, amin egyáltalán nem voltam meglepődve. Hiába vettem nagyon önzetlenre, intelligensre és tartózkodóra a figurát, ő teljesen normális módon: elutasítással reagált. Nyilván soha nem is hallott rólam, s hiába, hogy egy vérből vagyunk, ő nem akart egy idegennel találkozni. Nem sejthette, hogy egy pacifista kis mimóza szeretné őt megismerni és a keblére ölelni mint igazi tesóját.
Megint eltelt néhány év, lassan már a harminchoz közeledtem. Éltem az életem, ismerkedtem ezzel-azzal, próbáltam eldönteni, hogy egy kapcsolatban mi is vagyok én. Egy tündérbogyó vagy egy domina, feleségtípus vagy szenvedélyes szerető, kiszolgáló személyzet vagy zsarnok, okoska vagy buta liba. Ideig-óráig mindegyik ment, aztán meguntam. Nem találtam önmagam. Felkerestem kineziológust, pszichodrámacsoportot, családállítást. Utóbbin az ábra azt mutatta, hogy az apám igenis szeret, mivel az első gyereke vagyok, ami kitörölhetetlen. Bár csodálkoztam, a hír mégiscsak nagyot lendített rajtam.

Olvasd el ezt is!

Villámrandevú

Némi furfanggal megszereztem apám címét. Elmentem a házukhoz, körbejártam, elképzeltem, hogyan nézhet ki az én apukám. Egy barátommal beöltöztünk könyvfutárnak, még formanyomtatványt is csináltunk. Hogy felismerhetetlen maradjak, kendőt, napszemüveget, sálat húztam, csak fogszabályozót és műorrot nem applikáltam magamra. A szívem a torkomban dobogott, a kezem remegett, és rafináltan úgy tettem, mintha bőszen telefonálnék a háttérben, amikor a barátom becsöngetett. Apám nyitott ajtót. Naná, hogy szimpatikus volt! Nem nézett rám, nem fogott gyanút. Rettentően elégedett voltam az eredménnyel, de másnap megírtam neki egy levélben a turpisságot… remélem, odáig volt briliáns humorérzékemtől!
A villámrandevú izgalmas volt és felemelő, de továbbra is bizonytalanságban hányódtam. Hol türelmetlenül vágytam az apámra, hol igazat adtam azoknak, akik szerint kár ezt erőltetni, hiszen úgysem lehet már semmit pótolni. De én nem akartam felhánytorgatni a múltat, csak szólni hozzá, hallani őt, egymásra nézni és magunkra ismerni.
Telt-múlt az idő, és egy belső hang megint azt súgta, hogy még egyszer, még egyszer próbáld meg! Akkor már az interneten bejelöltük egymást, féltestvérek, ismerősök lettünk, és ez nagyon nagy szó! Ezen a fórumon írtam hát még egyszer a félöcsémnek, hogy ugyan szóljon az apjának, mert én itt virtuálisan vagy lelkileg, de elhervadok. Tényleg ott tartottam már, hogy nevet változtatok, hogy még csak eszembe se jusson többet. És kérésem meghallgattatott. Apám felhívott, megbeszéltük a találkozót. Ácsorogtam az étteremnél, nem tudtam, hogy néz ki, akit várok. Csak harmincéves fotóim voltak, amelyeken egy sármos pasi cigizik, meg szívdöglesztően néz a kamerába. De én már egy családos emberre készültem, így aztán kedvesen mosolyogtam minden hatvan körüli férfira, aminek biztos nagyon örültek. Végül megérkezett. Meglehetősen hivatalos légkörben beszélgettünk egy órácskát, megtudtam, hogy meghalt a nagyapám, vagyis az apja – ami kihatott az én sorosomra is, hiszen apám nyilván ezért volt hajlandó találkozni velem. Nem maradtunk semmiben a végén.

Tulajdonképpen semmi különös nem történt, de bennem egy világ született újjá.

Mintha eddig csak fél oldalról lett volna támaszom, és most némi oltalmat kaptam a másik oldalon is. Nem keresem sűrűn, néha-néha írok neki, ő válaszol egy sort. Ezzel tulajdonképpen elégedett vagyok – de most is fényévekre van tőlem. A találkozással alig kerültem közelebb hozzá, alig tudtam meg valamit. Továbbra is az az érzésem, hogy ő és a családja attól tart: én valami örökségre vagy pénzre tartok igényt. Pedig ez az, ami veszettül nem érdekel.
A férfiakkal való kapcsolatomat erősen meghatározza a történet. Damoklész kardjaként függ a fejem felett, hogy engem úgyis elhagynak, ezért aztán azonnal kilépek, ha „gázszagot” érzek… Bár tény, hogy amióta találkoztunk, végre független pasikat fogok ki, akikkel talán lehet tervezni. De mintha még mindig olyasvalamit keresnék, ami nem létezik. Tőlük, a pasiktól nem várhatom el azt, amit kiskoromban nem kaptam meg az apámtól: egy férfi csodálatát, őszinte, mély elfogadását. Magam körül a kisgyerekes apákon látom, hogy csüggenek imádott kislányukon. Ez nekem soha nem jutott ki. Nem fellebbezhetek, nem szidhatok senkit. A lányomnak, ha lesz, igyekszem majd megadni ezt az érzést egy kedves férfi által. Az apja által.

Ilyen fényűző pompába öltöztette Michelle Obama utolsó karácsonyukra a Fehér Házat - FOTÓK

Imádjuk a család házikedvenceit megformáló mézeskalácsokat.😊😊

5 tipp, hogyan készítsd fel a kölyök immunrendszerét a télre!

Ezekkel a dolgokkal sokkal intenzívebben léphettek fel a megfázás ellen, és erősíthetitek a kicsik védekező képességét.

Napi horoszkóp december 3.: az Ikrek komoly lehetőség kapujában vannak, a Szüzek lezárhatnak és továbbléphetnek

A hétvége első napján is érdemes elolvasnod a horoszkópod, hisz fontos információkat tudhatsz meg belőle!

Top 10 igényes karácsonyi film, nem csak romantikusoknak

Elő a popcornnal, ropogtatnivalóval! Huppanj le a kanapéd kényelmébe, és tegyél be egy igazán szórakoztató mozit!

Anyám! Ez most komoly? - szomorú képet mutat az anyákról a Google kereső

Kiábrándító, szomorú, és nem utolsósorban elgondolkodtató, hogy milyen keresési eredményeket mutat a Google az "anyám" szó kapcsán.

Kövess minket

Előfizetés

Előfizetés

Előfizetek

Ajándékozz egész évre szóló élményt! Most 50% kedvezménnyel fizethetsz elő kiadónk összes lapjára, így az Éva magazinra is. A részletekért látogass ide: elofizetesem.hu/karacsony

Csak 3475 Ft