Így foglalják le magukat a gyerekeim a hosszú autóúton

Milán feje kékült, Bencéé pirosodott. Gebegyerek már másfél perce nem vett levegőt és Hasipasi azon röhögött, hogy néz ki a bátyja. Én azon szurkoltam, hogy Gebegyerek kibírja. Vezetés közben a tükörből szemmel tartottam, mi zajlik a hátsó ülésen.
Ez a cikk az Éva 2007. augusztusi számában jelent meg.
A tenger felé mentünk. A sztráda szinte üres volt, kint ragyogott a nap, bent folyamatosan duruzsolt a légkondi – és persze a kölykök. Sokáig azt játszottuk, ki találja el, milyen betűvel kezdődik majd az ötödik szembejövő autó rendszáma. A határ után a sztrádán pedig azt, milyen színe lesz a szemből jövő tizedik autónak. Belátom így utólag, leírva nem tűnik túl izgalmasnak, pedig akkor hatalmas és szórakoztató küzdelem volt. Attól volt az – mint minden játék –, hogy komolyan vettük. Szinte vérre menő versengés folyt, úgy játszottunk, ahogy csak igazi férfiak tudnak küzdeni és izgulni, mintha az lett volna a tét, melyikünk menti meg a világot. És ha az lett volna, akkor egyszer Gebegyerek és egyszer Hasipasi is megmenthette volna. Nekem csak az a megtisztelő, de mégiscsak mellékszerep jutott, hogy a világmentés helyszínére fuvarozhattam a hősöket.
Később barkochbáztunk. Nem lehetett akármire gondolni, kizárólag állatra, hogy a frissen végzett óvodás Hasipasi is követni tudja. A végén meg az ő kis eleven agya fogott ki a mi, már túlzottan szabályokhoz szokott agyunkon.
– Annyit segítek, hogy ellel kezdődik! – mondta, amikor ő gondolhatott. – Kérdezzetek!

És kérdeztünk is. Hosszú-hosszú perceken és kilométereken át. De hiába! Nem jöttünk rá. A tükörben láttam az arcát, rendkívül büszke volt magára, elégedetten somolygott, hogy ilyen nehezet tudott gondolni. Végül feladtuk. Ő pedig büszkeségtől ragyogva kivágta a választ: Hát elefánt!
És láttam rajta, nem érti, miért nevetünk kissé idegesen, majd némi idő múlva teljes őszinteséggel, szívből, hiszen neki igaza van: az elefánt igenis ellel kezdődik.

A hegyek között Milán percei következtek. Már az első, még csak néhány száz méteres alagútban eszébe jutott: a következőnél kipróbálja, kibírja-e levegővétel nélkül az elejétől a végéig. Kibírta. És persze Hasipasinak is rögtön azt kellett csinálnia, amit a bátyjának. Az alagút bejáratánál hatalmas belégzés után befogták az orrukat és vártak. Felejthetetlenül édes látvány volt a barnára sült, két szőke kisfiam felfújt pofazacskóval és befogott orral a hátsó ülésen kuporogva és erőlködve, hogy megfeleljenek saját maguk elvárásainak. Az eredmény persze mindig az lett, hogy Hasipasi feje a vége előtt eldurrant, és onnantól kezdve csodálattal csüngött a nagytesón, aki még mindig és mindig és még mindig bírta és bírta. És bírta volna tovább is, de Bencike megszólalt. Csak annyit mondott: elefánt. Milán persze bukta az éppen aktuális alagutat. Először nevetett, aztán dühös lett és nekiesett Bencének. Iszonyatos hangok és szitokszavak keveredtek az ütések tompa puffanásaival. (Most bizonyára megnyugodott, kedves Olvasó, mert eddig akár azt is hihette, ennek a Jakabffynak tökéletesek a gyermekei, az önéi meg nem, de látja, az enyéim sem. Illetve azt mondom, ebből ne csináljunk ügyet, az önéi is meg az enyémek is tökéletesek, mert ha soha nem vesznének össze és soha sem bunyóznának egy kicsit sem, akkor lennének tökéletlenek. A legszuperebb tesók is egymásnak esnek néha, így van rendjén.) Hamar lerendezték egymás között: Hasipasi egy gombóc fagylaltot átenged Gebegyereknek a napi hárogombócos adagjából fájdalomdíjul, Milán pedig megtanítja majd a tengernél az öccsét, hogyan lehet sokáig bírni levegővétel nélkül. Öt perc volt az egész.

És még hátra volt a leghosszabb alagút. Majdnem öt kilométer. Az igazi próba! És tudják: Milán feje kékült, Bencéé pirosodott. Gebegyerek már másfél perce nem vett levegőt és Hasipasi azon röhögött, hogy néz ki a bátyja. Én pedig áthágva minden szabályt, de számukra nem feltűnően, rátapostam a gázra…