Segítség! A barátnőm szinte eggyé vált a gyerekével!

Borítókép: Segítség! A barátnőm szinte eggyé vált a gyerekével! Forrás: Getty Images
Ha én lennék az ő helyében és ezt olvasnám, engem ez erősen elgondolkodtatna...

A barátnőmnek már 3 éves a kislánya, és ahogyan ez természetes, él-hal érte. Az első perctől fogva úgy viselkedik, mint egy tökéletesen edzett anyatigris, reagál a gyerek minden rezzenésére. Igazán jó érzés látni, hogy ennyire kiteljesedik az anyaságban és hogy ennyire boldog, hiszen mindig is erre vágyott. Számomra azonban ez a kötődés néha már-már kezd kissé túlzóvá válni, el is mondom miért.

Csak hogy megpróbáljam szemléltetni a dolgot: a kicsinek szuperek a nagyszülei, mindig ugrásra készen állnak egy kis unokázásra. Mondhatni, alig várják, hogy ők is kapjanak egy kicsit a gyerekből, ugyanis a barátnőm még 3 éves korára sem hagyta velük teljesen egyedül a picit. Nincs olyan, hogy "most a nagyinál maradsz egy fél órára", vagy ha van is, a gyerek torka szakadtából üvölt, hiszen nem lett fokozatosan bevezetve számára az új hely, sem pedig a szituáció. Juci szerint szeparációs szorongása van a kislánynak és ezért nem hagyja ott sehol, így amióta a gyerek megszületett, még az apájával is csak úgy tudta kettesben hagyni, hogy ő a másik szobában, de legalábbis közel tartózkodik. Eleinte megértően bólogattam erre, és nem is zavart, hogy csak gyerekestül és/vagy apástul találkozunk – hiszen nem konyítok túl sokat a témához –, aztán amikor feltűnt, hogy már 3 éve tényleg egyetlen percünk nincs a kicsi nélkül, rádöbbentem:

Nem a kislánynak, hanem a kedves anyukának van szeparációs szorongása, már ha lehet ilyet mondani.
Forrás: GettyImages

A barátnőm valamiért görcsösen fél, ha nincs vele a gyerek, retteg, hogy egyszer majd véget ér az otthoni időszak és be kell adja óvodába, majd egy suliba. Múltkor finoman utaltam arra, hogy esetleg beszélgethetne erről egy szakemberrel, de nem hallgatott meg. Nem arról van szó, hogy önző lennék és kérem vissza a barátnőmet, akivel azelőtt mindent meg tudtunk beszélni, bár ez persze hiányzik. Inkább komolyan aggódom miatta, hogy mára teljesen kifordult magából, és mintha eggyé vált volna a gyerekkel.

A saját személyiségének és igényeinek eltemetését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már csak többes számban tud beszélni magukról, tehát gondolati síkon is megszűnt ő, mint szuverén nő létezni.

Nem mintha nekem ez számítana – de azért ez is sokat elmondhat egy emberről –, a Facebook-profilján a saját fotóját már csak alig-alig lehet levadászni, hiszen ott is minden a kislányról szól. Az ismerőseit ugyanis napi szinten tájékoztatja a gyerek minden csetléséről-botlásáról, és szerintem aki még nem látta élőben a kicsit, az is felismerné az utcán a több száz feltöltött fotó egyikéből. Nem tudom, valaha rá fog-e ébredni, hogy nem egészen jó irányba halad és ha igen, akkor vissza tud-e találni az igazi önmagához. Nem az én tisztem, hogy ezzel szembesítsem, és ennek az írásnak sem ez volt a célja. Inkább csak jólesett kiírni magamból mindezt, hátha legalább másoknak hasznára lesz, talán valakinek felnyitja a szemét ez a kis történet. Ha anya leszek, remélem, én tudatosabban fogom mindezt csinálni.

Neked is van hasonló történeted? Írd meg nekünk!