Lora most múlt 5 éves, van még két nagyobb tesója, akik már mindketten felső osztályba járnak. A nagyobbak már régóta rágják a fülünket egy kutyusért, de az az igazság, hogy eddig mi magunk sem tudtuk elképzelni, hogy miként illeszkedne bele egy eb a hétköznapjainkba.

A gondolkodásunkban való változást az katalizálta, hogy néhány hónappal ezelőtt vendégségben voltunk a barátainknál, akiknek egy rendkívül nyugis kistestű kutyusuk van, benn a házban. Amint Lora meglátta, már jött hozzám, vagy az anyjához, hogy vegyük fel, mert fél a közelébe menni.

Azonban egy kis idő elteltével mintha kezdte volna érdekelni a kiskutya és közelebb merészkedett hozzá, persze szigorúan a mi kezünket fogva. A négylábú szerencsére partner volt, bizonyára meg is érezte a gyerek távolságtartását, de mivel ő maga is gyerekek közt szocializálódott, így nem volt neki idegen a helyzet. Hamar meg is adta magát a kislányunknak: a hátára feküdt, dugta a fejét, hogy simogassa.

A család női tagjával szóba is elegyedtünk a kutyus fajtáját illetőleg, hogy általában milyen a természete, mióta lakik velük, hogyan szoktatták be a lakásba. Ő mesélte, hogy amikor a gyerekei kicsik voltak, ők is tartottak a kutyáktól, ami leginkább a mély hangú ugatásnak volt betudható. Ők a nagyszülőknél tanulták meg, hogy nem minden kutya veszélyes és hogy kár félelemmel közelíteni hozzájuk, aztán hamar nagy kutyások is lettek. A barátunk szerint sokat segít a gyerekeknek legyőzni a félelmét, ha nap mint nap egy jó ellenpéldát lát, ami bizalmat csalogat elő belőle.

A cikk az apamagazin.hu-n folytatódik!