Annyira fáradt és kiégett voltam mostanában, hogy úgy éreztem, szükségem van valami újra, kikapcsolódásra, feltöltődésre, de nem csak testileg, hanem szellemileg is. Ezért kapva kaptam a lehetőségen, hogy a munkám miatt egészen olcsón tudtam részt venni egy pszichológiai fejtágítón, amit egy rangos hegyvidéki wellness-szállodában rendeztek meg. Svédasztalos reggeli, érdekes előadások, egy csomó ismeretlen kolléga, meg egy egyetemi barátnő, aki elkísért: ez kb tökéletes mixe annak, amit én minőségi feltöltődésnek nevezek. És négy nap pont elég idő ahhoz, hogy távol is legyek, meg annyira zavaróan ne is.
A konferencián elég gyorsan elkülönültek a korosztályok, és hamarosan abban a nagyjából húsz fős bandában találtam magam, akik magukat talán „fiatalnak” titulálták volna, szóval olyan huszonöttől harmincötig. Nem volt ebben semmi rosszindulat, egyszerűen csak hasonlóak volt a témáink, hasonlóan ott maradtunk este az étteremben inni, hasonlóan hajnalig. Kedves emberek voltak, jót beszélgettünk, hamar kiderült, hogy ki kit bír igazán és kit nem. Volt ott egy fiú… no persze mindig van ott egy fiú. De volt ott egy fiú, aki mellém ült le, szinte azonnal, és elég határozottan úgy tűnt, hogy beszélgetni szeretne velem. Végignéztem rajta. Amolyan magas, szemüveges bölcsészfiú volt, akinek annyira intelligensen csillog a szeme a lencsék mögött, hogy pár óra ide-odacikázó beszélgetés, és hupsz, fülig beleszeretsz. De amúgy elsőre nem tetszett, nem volt kifejezetten szép, és nem volt kedvem fiúzni. Neki viszont kedve volt beszélgetni velem. Érdekeltem. Úgyhogy válaszolgattam neki… és igen, mikor hajnalban felsétáltam a szobámba (egyedül!), akkor már úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna.

Azért másnap még mindig úgy éreztem, mintha csak egy barátot szereztem volna. De amikor megláttam reggel, hogy tanácstalanul megáll az ebédlő ajtajában a tányérjával, aztán rám pillant, elmosolyodik, és felém indul, határozottan, nos határozottan nagyot ugrott a szívem. Én pedig azt mondtam neki, mármint a szívemnek, hogy tsss! Nem történik itt semmi különös. És utána végigültük az előadásokat egymás mellett a kényelmetlen székeken, jegyzetelgettünk, néha véletlenül, tényleg véletlenül összeakadt a lábunk, vagy a könyökünk, vagy ugyanarra gondoltunk és odasúgtuk egymásnak, és észre kellett vennem, hogy automatikusan mennyire közel hajolok hozzá, ha beszélni szeretnék vele. Mondjuk egy zsúfolt előadóteremben TÉNYLEG közel kell hajolni valakihez, akivel beszélni szeretnél. De nem feltétlenül a szájához ugye. Elvileg. És amikor ránéztem, és ő is elvigyorodott azon, amit mondtam neki, akkor hirtelen megéreztem az illatát, ami nem dezodorszag volt, hanem valami egyszerű és friss, mint a víz. És akkor tudtam, hogy vége. A franc essen bele. Ha valakinek ennyire szereted az illatát, akkor vége. Ez egyszerű kémia.
De még mindig nem akartam ezt az egészet. A bonyodalmat, a szívfájdalmat. Nem is tudom miért. Még az előadásról kimenekültem a mosdóba, és mint valami mániás hülye, sikáltam a kezem a csap alatt. Néztem az ujjaimat, és rájöttem, hogy mi zavar ennyire. Hogy van egy gyűrű a jobb kezén. És persze nyilván nem olyan mint másoké, mert ezüst, meg szimpla, mégis egyedi és ízléses, a franc essen bele, hogy ennek a fiúnak még a jegygyűrűje is vonzó kell, hogy legyen. Sóhajtottam, és megtöröltem a kezem. Aztán az ebédnél afelé tereltem a szót, és a srác, szinte megkönnyebbülten mesélni kezdett a feleségéről. Valószínűleg elmondta volna hamarabb is, ha szóba jön. Mert hát felnőtt, érett embereknek nem kell a homlokukra tetoválni, hogy házasok. Mert feltételezhetően az ellenkező nem tagjai még azelőtt észreveszik a jegygyűrűt, mielőtt fülig beléjük esnének. Ugye. Ugye. Kivéve ha a StormRebiről van szó. Mert én ilyen vagyok, ha fiúkról van szó. Vak és hülye.

Aztán a következő napon még inkább belészerettem. Persze akkor már ott munkált bennem, a „nem lehet az enyém kisördög” is. Hogy ez a srác, az okos tekintetével és az isteni dumájával, és az egyébként remek testével, és a dús hajával egy másik lányhoz megy haza. Akit szeret. És tisztel. Akiről örömmel mesél. És annak ellenére, hogy a kémia az ott szikrázik és tombol köztünk, ezt mindkettőnk elismeri – nem csinál semmit. Mert nem teheti meg a feleségével. Nem is akarja. És egy kis idő után azt vettem észre, hogy pont emiatt, még jobban tetszik. Tetszett az, hogy egyenes és tisztességes ember. És én, a fehérmájú, akinek tényleg húsz perc megszerezni és levarrni valakit, és aztán úgy továbbsétálni, mintha mi sem történt volna, úgy vigyáztam erre a furcsa plátói szerelem-jellegű négynapos barátságra, mint egy törékeny üvegtárgyra.
Az utolsó éjjel nagy bulit csaptunk a bárban. Eléggé bekészültem, sokkal inkább, mint szerettem volna. A srác is. Félrehívott és megmutatta a fényképet a telefonján, amit a felesége küldött: a leendő babájukról készült ultrahang-képet. Teljesen kivolt, mert akkor derült ki, hogy kisfiú lesz, és hogy pont akkor nem volt a felesége mellett. Mondtam neki, hogy ez csak egy vizsgálat. Lesz még kismillió. És a lényeg az, hogy a többin ott lesz. Meg hogy ott lesz az első lépéseknél, meg a kiesett fogaknál, meg az első kimondott szónál, meg végig. És biztos voltam benne, hogy így lesz. Hogy ebből a srácból remek és felelősségteljes apa lesz. És ennek úgy örültem. Nem is éreztem már irigységet… nem voltam szomorú. Örültem, hogy léteznek ilyen fiúk. Aztán ránéztem, és láttam, hogy nagyon rosszul van. Feltámogattam a szobájáig. Segítettem neki lefeküdni. Betakartam, lekapcsoltam a villanyt. És otthagytam, kimentem a szobából, anélkül, hogy ezt megbántam volna.