Egészen kisgyerek korunk óta kísér minket mindenhova a „miért” kérdés. Persze életkorunknak, élethelyzetünknek megfelelően mindig más kontextusban jelenik meg. Egész pici korban, a szülők agyára tud menni, a sok „miért”, aminek az a funkciója, hogy a kérdésre kapott válaszokkal jobban megismerhessük, felfedezhessük a minket körülvevő világot. Később ez a híres „miért” már nyomatékot is kaphat egy kiadós hiszti, vagy értetlenkedés, egyet nem értés kíséretében. És amikor már épp azt hisszük, hogy felnőtté válásunkkal búcsút inthetünk neki, az egész kezdődik előről. A saját gyerekeinkkel, a saját kapcsolatainkban, és nem szűnik meg a saját szüleinkkel való kommunikációban sem, mindössze, - általában nem túl pozitívan, - átalakul.

Biztos mindenkinek cseng a fülében legalább egy jól begyakorolt, szinte már automatizált válasz, amit a szülei mintegy öntudatlanul ismételgetve tudtak reakcióként felvonultatni, amikor nekik intézte a „nagy kérdést”. A te életedben mi volt ez a visszatérő válasz? Mi ezeket gyűjtöttük csokorba, hogy végre jól kifigurázhassuk őket, vagy elfilózzunk rajta, mit gondolhatnak magukban az ilyen válaszok után a gyerekek. Vagy a már nagy gyerekek...

# „Azért, mert azt mondtam!”

Az abszolút kedvencünk. Végülis, egyszerű magyarázat ez a semmire, nem igaz? Mi több, még film is készült pár éve ezzel a címmel, a főszerepet játszó Diane Keaton pedig szinte példásan hozakodik elő a jól begyakorolt szöveggel, pattanásig idegesítve ezzel már felnőtt lányait.

# „Mert én vagyok a felnőtt!”

Jó ég, hogy ez micsoda képmutatás már! Jobbat nem tudsz? De mondhatnánk azt is, hogy „és akkor meg mi van, ha te vagy a felnőtt?” Reméljük néhányaknak azért zsigerből jött ez a válasz. (És hogy nem követte pofon.) J

# „Mert bőr az egér!”

Mi van? Most össze akarsz zavarni? Hogy jön ez egyáltalán a kérdésemhez? És amúgy is, mi a fenét jelentsen ez? Csak jönne elő egyszer az a bőregér, azt hiszem sikítva rohannál át a lakáson a hülye szöveged helyett...”

# „Mert ez a gyerek dolga!”

Hú de utáltuk az ilyen „gyerekek dolga” témákat! Ha valami épp fontosnak, vagy mintaképesnek bizonyult a szülőnknek, akkor az hirtelen el lett könyvelve, úgy, mint „a gyerek dolga”. Könyörgünk, nem lehetett volna legalább egy kis körítéssel beadagolni?

# „Mert csak!”

Ehhez nem is nagyon lenne hozzáfűznivalónk...

# „Mert a kisnyúl szőrös!”

Haha, ez biztos a bőregér párja, nem igaz? Fantázia az mindenesetre van.

# „Kérdezd anyádat/apádat!”

És íme a vésztartalék. Szép kis katapult megoldás agyonnyüstölt, nemtörődöm, nevelésből magukat kivonni akaró, vagy kissé megfáradt szülők részére. Nekünk csak egy kérdésünk lenne: a másik szülő tuti tudja a választ, vagy meg se próbáljuk?

Összefoglalva: ATYAGATYA!

Ugye mi nem ilyenek vagyunk/leszünk? Vajon hányszor csúszott már ki véletlenül valamelyik a szánkon? És hányszor ültetjük át őket nap mint nap a munkanyelvünkbe, vagy a baráti beszélgetéseinkbe? Bízunk benne, hogy igen kevésszer, és továbbra is igyekszünk odafigyelni, hogy elejét vegyük a hárítós, lerázós mondatoknak.

Így lesz, mert hát „mi megmondtuk”!