3 alkalom, amikor előhúztam a "terhes nő ütőkártyát" – és tényleg működött

Borítókép: 3 alkalom, amikor előhúztam a "terhes nő ütőkártyát" – és tényleg működött Forrás: Getty Images
"Nem szoktam sportot űzni az ilyesmiből, de vannak helyzetek, amikor fel kell venni a kesztyűt..."

Még mielőtt bárki azt gondolná rólam, hogy csúnya módon sportot űzök, s kihasználom az áldott állapotomat, tisztáznom kell, hogy cseppet sem így van. Jó néhány akadályt le kellett küzdenem azért, hogy megfoganjon a bébi, most pedig folyamatosan azon vagyok, hogy meg is akarjon maradni. Ugyan nem vagyok ágyhoz kötve, de a napom kábé felét pihenő testhelyzetben kell töltenem annak érdekében, hogy elkerüljem a vetélést. Éppen ezért igencsak limitált a mozgáslehetőségem, mondhatnám úgy is, hogy szinte tényleg csak a legszükségesebb helyekre járok el és ezen kiruccanások alatt sem akadhat ki a telefonomba épített lépésszámláló.

Eleinte végtelenül cikinek éreztem, hogy segítséget kérjek (bárkitől is), illetve, hogy bármilyen szinten megkülönböztessem magam másoktól, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ha tényleg a kisbabám egészségét helyezem az első helyre, akkor bizony most már mindent meg kell tennem érte. Így esett hát meg a dolog, hogy mostanában akarva-akaratlanul is előrántom a „terhes-nő” kártyámat és a legkülönfélébb szituációkban is megpróbálok elsőbbséget szerezni magamnak.

Nagyon sokat hallottam már másokat panaszkodni arra, hogy például a tömegközlekedési járműveken nem adják át a helyet a kismamáknak. Láttam is ilyet, nem egyszer.
Forrás: getty images

De azok minden esetben inkább arról szóltak, hogy az anyuka nem is akart leülni, illetve nem is képviselte túl erőteljesen az érdekeit. Tudom-tudom, most azt gondoljátok, alap lenne, hogy átadják a helyet – és igen, szerintem is az lenne, ha a helyzet tényleg engedi. De azért senki sem hal bele szerintem, ha egyszer-egyszer kérnie kell vagy netalán erélyesebben felszólítania valakit. A most következő helyzetek egytől-egyig mostanában történtek meg velem úgy, hogy épp csak a második trimeszterbe lépve még nem igazán látszik rajtam, hogy várandós vagyok.

Az orvosi rendelőben

Új háziorvosom van, így még tanulom a nála használatos betegfogadási rendszert. Azonban eddig úgy tűnt, tök jól működik, hogy telefonon időpontot ad és ténylegesen akkor be is szólít, ha addigra megjelenek a váróban. Ez egyik nap azonban – az influenzajárvány kellős közepén –, nem így történt. Mint a rengeteg orrát fújó és krákogó beteg között feszengve kiderült számomra, egy másik hölggyel ugyanezt az időpontot kaptuk. Láttam, hogy nem siet annyira, de még csomóan ültek mellettünk – zömmel férfiak –, akik elkezdtek bennünket méregetni, hogy miért is kerülhetnénk be mi hamarabb. (Ők bizonyára nem tudnak az időpont kéréséről.) Amikor már láttam, hogy egyikőjük nagyon ficereg, hogy „most ő következik”, felemeltem a hangom és közöltem, hogy időpontra jöttem, terhes vagyok és senki nem kívánhatja, hogy itt üljek a sok beteg között. Csönd lett, nyugtázták, a doki pedig még a hölgy előtt beszólított.

Forrás: getty images

A lusta futárnál

Van egy futárszolgálat, s ha azon keresztül rendelünk, mindig ugyanazt az embert küldik hozzánk. Bizonyára ő van beosztva a mi kerületünkben, így mással még nem volt módom találkozni. Nem is lenne vele semmi baj, ha nem lusta még ezt a néhány lépcsőt is megmászni, ami az ajtónkhoz vezet. Múltkor már odáig fajult a helyzet, hogy be sem csöngetett, csak telefonon hívott, hogy ő bizony ott áll a kapuban. Ekkor még elmagyaráztam neki, hogy a nevünk nem véletlenül van kiírva a kaputelefonra, így azt kéne használni. Rendkívül kellemetlen, de akkor sem hozza be ajtóig a dobozt, ha esetleg nehezebb és már többször hivatkozott arra, hogy késésben van és csak beadja a kapun, jöjjek ki érte. A napokban a férjem megint rendelt valami nehezet, amit ez a futár kézbesített. Ezúttal csengetett és mikor ajtót nyitottam, megint ott állt bambán a kapuban. Galád módon a hasamra tettem ekkor a kezem és odakiabáltam: „Uram, kisbabát várok és nem emelhetek! Kérem, hozza be az ajtóig!” A szemét forgatva ugyan, de elkullogott az előszobánkig.

A postán

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire iszonyú lassan megy a sor a postán, ami a legközelebb van hozzánk. Persze leülni nem lehet – minek széket betenni –, a hölgy a levélfeladó ablak mögött pedig bármelyik csigával versenyre kelhetne. Már legalább 20 percre álltunk sorban, amikor már tényleg látványosan szenvedtem a falnak dőlve és majdnem feladtam, amikor megpillantottam az úriembert, aki talán biztonsági őr minőségében volt jelen. Odamentem és elmondtam neki, hogy mi a szitu: hogy nem tudok tovább állni és megkértem, hogy segítsen előbbre jutnom. Nem tudom csak nekem volt-e mázlim, de mielőtt a következő vevő sorra került volna, odament hozzá és finoman megkérte, hogy engedjen maga elé. A férfi készséges volt és én következhettem, persze nagyon megköszöntem mindkettőjüknek. Örülök, hogy van még együttérzés és segítő szándék a világon.