Teljesen természetes, ha egy komoly betegségről nehezünkre esik beszélni. Nemcsak attól szorul belénk a szó, hogy sokként letaglózott minket a hír, hanem attól is, hogy hirtelen fogalmunk sincs, mit kéne kezdenünk az új élethelyzettel. Ilyen esetben a legtöbben teljesen tehetetlennek érezzük magunkat, hiszen nem tudunk változtatni a tényeken és az állapoton, de sokszor abban sem vagyunk biztosak, mivel tennénk jobbat a betegnek: ha nyíltan beszélnénk a bajáról vagy ha hallgatnánk, esetleg, ha lépten-nyomon felajánlanánk a segítségünket. Erre persze nincs egyetemes szabály, hiszen ahány ember, annyiféleképpen dolgozza fel a vele történteket, és persze személyiségfüggő, hogy miként viszonyul ilyenkor a környezetéhez.

Édesanyám egyik régi ismerősénél két évvel ezelőtt diagnosztizáltak hasnyálmirigyrákot, méghozzá igen fiatalon. Amit én tapasztaltam az egészből, az az volt, hogy a közös ismerősök, barátok vagy nagyon akartak segíteni vagy teljesen elzárkóztak. De amit anyám tett, azt a mai napig nem tudom hova tenni, mert egyik napról a másikra – szinte öntudatlanul – ő maga lett a tartópillér, amely nem hagyta, hogy a barátnője élete teljesen összeomoljon.

Nem kérdezte, hogy vigyen-e neki valamit, hanem megfőzött neki két napra előre, segített elterelni a gondolatait azzal, hogy random a kocsiba pattant és elautózott vele a Balatonhoz. Segített neki az orvos megválasztásában, folyamatosan ösztönözte, hogy menjen el magától sétálni, kocogni, mert súlycsökkenés nélkül egy orvos sem vállalta volna a műtétet. Megkóstolta vele a pocsék ízű étrendkiegészítőket, löttyöket; amikor a barátja sírt, ő akkor is jobb kedvre derítette, ha mással nem, egy kis szarkazmussal.

Ott volt, amikor a kemó után ki kellett választani a parókát és örömkönnyekben tört ki, amikor újra megjelentek az első saját hajszálak. Azt hiszem, abban segített a legtöbbet a barátjának, hogy ne írja le magát, ne engedje el az életet, hiszen még csomó-csomó dolog van, amiről nem érdemes lemaradni.

A műtét sikeres volt, és a barátnője jól van. Azóta túl van egy hatalmas életmódváltáson, amely nem kizárólag az étkezésén vagy a több testedzésen látszik, hanem a szemléletmódján is. Kitágult a jövőképe és nyitni kezdett a spontánabb dolgok felé is, élvezi, amit épp elé sodor az élet. Sokszor mondogatja, hogy „ha anyád nem lett volna, én már rég nem lennék itt”. Anya persze ugratja ilyenkor, és azt válaszolja, hogy ez csak a legkevésbé rajta múlott.

Nem tudom, hogy én képes lennék-e ugyanezt végigcsinálni – és remélem soha nem is kell megtapasztalnom –, nem tudom, hogy milyen tulajdonságok és képességek együttese kell ahhoz, hogy valaki ennyi erővel rendelkezzen.

Egy valami viszont biztos: nagyon sokat tanultam arról, hogyan lehet jól közeledni egy súlyos betegségben szenvedő emberhez, és miként lehet igazán kiállni valakiért. Ezt sosem fogom elfelejteni.