Puha, frissen vágott fűben fekve várta Emma az esőcseppeket. A viharfelhők már órák óta köröztek felette, a könnyeken kívül mégsem érintette más az arcát. Gyakran mondják, milyen szeszélyes az áprilisi időjárás, most viszont ez foglalkoztatta legkevésbé. A madarak csicsergését – amit máskor oly előszeretettel hallgatott – fülsüketítő vinnyogásnak érezte. Mintha mindannyian őt csúfolták volna. Egy gólya is felbukkant az égbolton. Gúnyos mosolyra húzódott az ajka. Hosszú, hullámos, barna haját csavargatta az ujjai között. Vékony nádszáltestét a nagyobb széllökések megingatták, ám annyira belemerült a gondolataiba, hogy megszűnt számára a külvilág. Újra és újra feltette magának a kérdéseket:

A pozitív gondolkodás és az önsegítő mantrák rég nem enyhítettek a kínjain. Dühös volt mindenkire, aki elégedett az életével, akinek nincs miért aggódnia, s akinek valóra váltak az álmai. Akikkel a csoda akkor is megtörténik, ha nem akarják. Mérges volt azokra, akik önző módon eldobták maguktól a lehetőséget, amire ő egész életében áhítozott. De Emma tudta, hogy ez már nem segít. A gyűlölet, a keserűség mind felesleges. Nem akart bántani senkit, nem irigyelte mások boldogságát, mindössze részt kívánt belőle. Emma visszagondolt a reggelre, ahogyan indulás előtt a tükörbe nézett. Végigzongorázta, mi történhet majd, és reménykedett benne, hogy a megérzései most az egyszer tévednek. Pár óra leforgása alatt változott meg gyökeresen az élete és a jövőről alkotott képe.

Ahogyan a kedvenc fehér lenge csipkeruhájában kilibbent az ajtón, még ránézett a házra. Eszébe jutottak az üres sarkok, a fojtogató csend és a dermesztő magány, amely évek óta átitatta a falakat. Felelevenítette, amikor ismerősök idegesítő kérdéseire rutinos válaszadóként reagált. A maszkot, amit gondosan magára öltött társaságban, a legprofibb színészek is megirigyelhették volna. Most viszont csak a lépteire koncentrált, hogy meg ne hátráljon. A megállóig elérve mintha ólomsúlyokat húzott volna maga után.

A buszra szállva körül sem mert pillantani, azonnal berakta a fülhallgatót és lecsukta a pilláit. Tudatosan kerülte a gondolkodást. Hirtelen ötlettől vezérelve korábban szállt le, hogy kiszellőztesse a fejét. Tisztában volt vele, hogy a mai nap sorsfordító lesz, és ehhez szüksége volt a tücskök ciripelésére, a napsugarak simogatására. Esőt mondtak délutánra, de az esetek többségében nem jött be az előrejelzés. Mire odaért a rendelőbe, minden porcikája remegett.

A következő mondatokat már nem hallotta. Megjelentek előtte a játszótéren mókázó apróságok, a babakocsit toló, örömmámorban úszó kismamák, a biciklizni tanító apukák és az önfeledten kacagó nagyszülők.

A konzultáció végén egyetlen dologban biztos volt, most nem szeretne társaságot. A háza mögötti parkba sétált, ahol a férjével ültek pár évvel ezelőtt, és gondolatban eltervezték a gyerekszobát. Találgatták, vajon fiú lesz vagy lány? Na és mi legyen a neve? Mennyi minden megváltozott azóta. És akármennyire fájtak a szavak, nem merte azokat elhinni. Bármi is történt, bárhogyan sejtette, valamiben egészen idáig biztos volt, és a zokogás közepette egy utolsó kiáltással akarta a világ tudtára adni, hogy nem fogadja el a tényeket: "tudom, hogy egyszer édesanya leszek!".