Nálunk mindig nagy családi körben zajlik a karácsony, és ugyan már letelt a hivatalos ünnep, még korántsem ért véget a családlátogatás, vándorlás, süti evés. Így még igen frissek az élmények, amiket úgy éreztem meg kell veletek oszatnom. Hogy miért? Mert három olyan pillantom is volt ebben az évben, ami igazán megmelengette a szívemet, és amire a visszaemlékezés egész biztos, hogy még hosszú évekig jó pillanatokat okoz majd akkor is, amikor a készülődéssel járó stresszel és a kapkodással felváltva küzdök mondjuk a konyhában, vagy valamelyik bevásárlóközpontban sorban állva.

Hogy mi volt az első?

A "békebeli" sütemény

Nos, idén valahogy zsigerből a legmacerásabb süteményeket válogattam ki a saját és a nagymamám receptgyűjteményéből, ezek közül is az egyik legpöcsölősebbet (már elnézést), a non-plus ultra névre hallgató, házi baracklekvárral összetapasztott habcsókformákat. Miközben órák óta hulla fáradtan álltam a konyhában és zenével próbáltam ébren tartani magam, amíg az utolsó kis hab halmokat is ráhelyeztem az apróra szaggatott tésztakörökre, azt gondoltam: ugyan én sosem voltam odáig ezért az édességért, de hátha a férjem családjából valakinek ízleni fog. Amikor karácsony este kitettem az asztalra, és az anyósom meglátta, a következő hangzott el: " nem ettem ilyet, amióta a nagymamám készített gyerekkoromban!". Végsősoron már ezért megérte vért izzadni, - gondoltam könnybe lábadt szemmel, ahogy figyeltem, hogy az órákig gyártott aprósüteménynek gyakorlatilag néhány perc alatt hűlt helye lett.

A második kis csoda...

Az éneklés és a kutya

Taffy egy igazi rosszcsont labrador, amolyan minden lében kanál, akinek két prioritás van az életében: az evés, és az, hogy a gazdái közelében lehessen. Amikor szenteste körbeálltuk a fát, és - többünk kényszeres arckifejezéssel ugyan-, mindenki belekezdett a Mennyből az angyal eldalolásába, a kutya besétált az általunk kialakított félkörbe és a lábunk elé feküdve hallgatta végig az "előadást". Ez annyira cuki volt, hogy még az sem érdekelt utána, hogy hányadszorra csente el a levetett cipőmet az előszobából.

És végül még egy megható pillanat...

Az imádott süti-baba

A férjem unokanővérének négy gyereke van, és ugyan nem szoktuk igazán egymást ajándékozni, azért a gyerekeknek valami aprósággal idén is készültünk. Az utolsó héten beugrottam egy játékboltba és a lányos szekció felé vettem az irányt, hogy találjak valamit, ami kedvére lesz a kicsiknek. A legkisebbnek megláttam a gyerekkoromra emlékezetető illatozó süti-babát, ami ismét kapható, és nagyjából úgy lehet jellemezni, mint egy kifordítható muffint, nagy kalappal és fésűvel. Gondoltam, ez most biztos menő ebben a korosztályban, bár őszintén szólva fogalmam sem volt róla. Úgy adódott, hogy az említett család végigbetegeskedte a karácsonyt, így az ajándékokat a nagyszülőkkel küldtük el nekik. Másnap beszéltünk telefonon, és az anyuka elmesélte, hogy ennél nagyobb örömet nem is szerezhettünk volna a kislánynak, ugyanis a következőket üzente: "Pont egy ilyenre vágytam, mert már mindenkinek van az oviban! Honnan tudhatta a Jézuska, amikor nem is írtam fel a listámra?!" Nincs is jobb érzés, mint örömet szerezni, és látni, hogy a jó szándékod igazán célba ért.

Számomra ha mindig csak ennyiről szólna a karácsony, már végtelenül boldog és elégedett lennék, ahogy most is az vagyok.