Reverendában

Mégis, miért megy el egy fiatalember katolikus papnak? Mi van a reverenda alatt?

Címkék: Békési Erika Tornyai Gábor Tóth Tamás Harkai Gábor 2010. augusztus Éva magazin társadalom

„Úgy tekintem a szertartást, mint egy szent musicalt”
Tornyai Gábor atya (36) jókedvű frissessége és közvetlen stílusa könnyen áttöri a gátlásokat. Nagyon jó vele beszélgetni: lelkes és lelkiismeretes, sztorizgat, de közben alapos és mély. – Én nem akartam pap lenni, családot és gyerekeket képzeltem el magamnak. A szüleim nem voltak gyakorló hívők, templomba tizenévesen az unokatestvéreimmel mentem először, aztán ott ragadtam. Közép­iskolában vetődött fel bennem a papság gondolata, de rögtön el is vetettem, mert megijesztett a magány, hiszen akkor nagy szerelemben voltam. De a belső hívás többször megismétlődött, egyszer konkrétan hallottam is egy hangot: „Gábor, gyere, neked papnak kell lenned!” „Uram, én most nemet mondok” – válaszoltam, aztán hónapokig tovább vívódtam.

És végül igen lett belőle.
A szeminárium harmadik évében annyira szerelmes voltam, hogy megkérdeztem magamtól: „akkor most mi van?” Hat hónapba telt, míg ki tudtam mondani: kispap maradok. Na onnantól van, hogy nemcsak szeretnék pap lenni, hanem akarok is! Azóta érzem, hogy a helyemen vagyok. Persze van, amikor nehéz, de én úgy tekintek a saját papi elköteleződésemre, mint ti a tiétekre, mondjuk a házasságra. Kísértések mindenütt érik az embert.
Mit teszel ilyenkor?
Mivel férfi vagyok, természetesen megnézem a szép nőket, mondhatnám, hogy amit Isten szépnek teremtett, annak szabad örülni, abban lehet gyönyörködni. De úgy gondolom, addig bízik bennem egy nő és persze a párja – nevet a Torony atyának becézett beszélgetőpartnerem –, amíg azt látja, hogy férfi vagyok, és nem bika. Egyébként a bombázó nők kevésbé veszélyesek, mint mondjuk a kedves nők, akik nemcsak szépek, hanem beszélgetni is lehet velük. Ha azonban képes vagyok azt mondani, hogy „eddig és ne tovább”, akkor nincs gond. Szerintem így van ez a házasságban is.
Ez a cölibátus túlélési módszere?
A cölibátus akkor megy jól, ha a pap élő kapcsolatot tart Istennel, és önmagával is rendben van. Ha a kettő közül valamelyik nem stimmel, akkor, akárcsak a házasságban, jönnek a pótcselekvések, például az ivás, a nők. Manap­ság nagyon divatos a szingli életmód. Érdekes, hogy ezt a világ normálisnak tartja, a cölebsz életet pedig újra meg újra megkérdőjelezi. A szingli egyedül van, a cölibátusát egészségesen megélő pap azonban sohasem magányos. Nem helyes, hogy az emberek a cölibátusról mindjárt
a szexualitásra gondolnak, hiszen a szex csak egy eszköz a sok közül a szeretet kifejezésére. A szex is kommunikáció: tudok-e figyelni a másik emberre? Ahogy egy szerzetes atya mondta: azon senki nem ütközik meg, hogy a mai modellek addig fogyókúráznak, amíg úgy néznek ki, mintha a Gulágról jöttek volna, de ha egy katolikus fiatal böjtölésbe fog, mindenki rögtön az egészségét kezdi félteni, és az egyházi szigort helyteleníti.
Miért jó neked papnak lenni?
Legfőképp talán a közvetlenség miatt: Istennel és az emberekkel is különlegesen személyes kapcsolatot tudok teremteni. Szeretek misézni. Nagyon leegyszerűsítve úgy tekintem a szertartást, mint egy szent musicalt. Egy színdarab akkor hatásos, ha a szereplők tudják, mikor mit kell csinálni. Ebben a darabban a főszereplő a pap, a statiszták a ministránsok, a közönség pedig a hívek, akiket a jó színdarabban bevonnak az előadás menetébe: fölállnak, letérdelnek, együtt énekelnek. Ettől szép ez az egész, hogy együtt, egy közösségben játszódik le hétről hétre! A mai világban nagyon ritka az olyan hely, ahol az összetartozást bizalommal át tudnánk élni. Éppen ezért tartom fontosnak a közösségépítést, ami nem más, mint az emberek egymásra találtatása.
Marad időd önmagadra?
Szeretek moziba járni, a barátaimmal gyakorlatilag mindenevők vagyunk. Ebbe akár az agyzsibbasztó, „szétlövöm a fejed” kategória is belefér! – És nevetve ecseteli, hogy nála a szupergagyi címet az a film vitte, amelyben egy alacsonyan szálló utasszállító repülőgépet a tengerbe rántott egy cápa... Elkísérem az atyát az autójához, mert indulnia kell. Egy barátjához siet, éppen kisfilmet csinálnak. – Ja, elfelejtettem mondani, hogy a Kowalsky meg a Vega és az Indigó Utca zenéjét mindenképpen hallgasd meg! – Torony atya ezt már az autóból kiáltja felém, majd bekapcsolja a zenét.

„Furcsa ízlése van Istennek”
Harkai Gábor atya (44) hétköznapi ember, tele örömökkel, küzdelmekkel és (amikor önmagáról beszél) őszinte öniróniával. Papi minőségében egyenes és mély lelki beszélgetéseket folytat, mellette rögtön megnyugszanak a hívek. A budajenői plébánia udvarán ülünk, a kerten meglátszik a lelkiismeretes gazda keze.
– A szüleim katolikus-református vegyes házasságban éltek, én édesapám vallását kaptam, ő vezetett be a katolikus hitbe. A papságra való meghívásomat nem tudom egyetlen pillanathoz kötni, ez inkább egy belső hang, folyamatos késztetés volt. Szerencsére külső megerősítéseket is kaptam, ami fontos volt, mert addig hiú képzelgésnek tűnt a vágyam. Úgy éreztem, nem vagyok sem elég okos, sem elég tehetséges. – Gábor atya nem rögtön a gimnázium után lett papnövendék: sorkatonaként, majd műszerészként öt évig élt a civil életben, de nem találta meg azt, amit keresett. A szemináriumban a mindennapi pörgésből, idegeskedésből kilépve pár hét után megnyugodott: ezzel bebizonyosodott, hogy jó helyen van. Szüleit meglepte a fiuk döntése, református édesanyja leginkább a katolikus papok cölebsz életmódja miatt aggódott.
Nehéz a cölibátust megélni?
Hát, nem mondom, hogy könnyű... Egy sűrű nap után komoly próbatétel hazaérkezni az üres plébániára, olyankor tényleg érezni az egyedüllétet. Magányos azért nem vagyok, sok a barátom, de egy-egy szép családot látva néha bizony gondolkodóba esem, hogy milyen gyönyörű is lehet házasságban élni, tudni a saját gyerekről, hogy „ő az én vérem, ő továbbvisz engem”. Pappá szentelésünk előtt lelki vezetőnk azt mondta: „Uraim, a szenteléssel nem fognak a kísértéseik és a vágyaik megszűnni.” Hát ez bejött – mosolyog Gábor atya.
Szerinted mit gondol a világ a papokról?
Legtöbbször érdeklődést és tiszteletet tapasztalok, ha egy nem hívő társaságban megtudják, hogy pap vagyok. De ez nem mindig derül ki, horgászás közben például nem feltétlenül a hitről beszélgetünk a szomszéddal a tóparton. Azt viszont elég nehezen élem meg, ami a tá­gabb világban zajlik: a média élesre hegyezi a papok bűneit, mert abból vezető hír lehet, de a másik oldalt nem hangsúlyozzák. Örömmel odaszalad hozzám egy hittanos kisgyerek, hogy átöleljen, nekem meg föl kell tartanom a kezemet, még a fejét sem merem megsimogatni, mert nem tudhatom, ki fog lefényképezni és hamis felirattal ellátni. Nem hiszem, hogy ez így normális.
De mégis, mitől jó papnak lenni?
Nagyszerű dolog, hogy a hívők megosztják velem a legbelsőbb titkaikat: egy papnak olyat is elmondanak, amit még talán a házastársuknak sem! A gyónást a filmekben sokszor úgy mutatják be, hogy a pap beszéltet valakit, mosolyog a részleteken, hüledezik a bűnökön. Erről szó sincs: gyónás alatt én annak vagyok csöndes tanúja, hogy a bűnbánó férfi vagy nő Isten előtt leteszi a bűneit. A hivatásomban az a legértékesebb, hogy közvetlenül Istent szolgálhatom, őt jeleníthetem meg, az ő szeretetét tapasztalhatom. Néha persze elgondolkodom, hogy milyen furcsa ízlése van, ha engem elfogad szolgájának...
És ha Gábort kérdezem... nem Gábor atyát, neked mi szerez örömet?
A horgászatot már említettem, aztán van egy Pannónia motorom, egy évvel fiatalabb, mint én, arra is fölülök néha... Meg hát parasztgyerek vagyok, szükséges, hogy időnként összeföldezzem a kezemet: nagy öröm, amikor az elvetett retekmag kibújik vagy az elduggatott hagyma növekszik. – Gábor atya mosolyog, és büszkén mutatja a veteményeskertjét. – Komolyabban szólva: boldognak érzem magam, szeretek ott lenni, ahol vagyok.

„Nekem bejött ez a meghívás”
Tóth Tamás atyával (36) egy kávéházban találkozunk. Sármos, férfias külső, erős, megnyerő hang – ha nem tudnám róla, hogy pap, alig hinném el. Pláne, amikor a fényképei közül előkerül a bőrszerkós motoros. – Fo­galmam sincs, miért lettem pap. Gyerekkoromban nem jártam templomba, elég nehéz kölyök voltam, a tanárokkal kegyetlen dolgokat műveltem, bármi történt az osztályban, abban én is benne voltam.
Tizenhárom évesen a nagymamámmal elmentem egy misére, ott megtetszett egy gyönyörűséges ministránslány, hát úgy gondoltam, mostantól én is templomba járok, és ministráns leszek, hátha meg tudok vele ismerkedni. Ezt a leányzót később én eskettem... – meséli teljes gőzzel Topi atya.
Nem nehéz lemondani a szerelemről?
Egyszer egy lány, akit hazakísértem, megkérdezte: „Hogy készülhetsz papnak, ha közben engem kísérgetsz?” Tündér volt az a lány, szerettem is, de mégsem volt elég. A gimnáziumban a tanári és a rendőri hivatás is komolyan foglalkoztatott, de amikor eldöntöttem, hogy pap leszek, nem mérlegeltem, nem vettem számba, hogy miről kell lemondanom, egyszerűen vitt az érzés: „Pap leszek és kész!” Isten meghívott erre a történetre, és nekem bejött ez a meghívás. Olyan ez, mint amikor a cimborák meghívnak egy jó kis esti programra: ha el akarok menni, egyszerűen elpakolom az akadályokat az útból.
Mit szóltak a szüleid, hogy az egyetlen fiukból pap lesz?
Több dolog miatt is csodálom a szüleimet. Nem voltak vallásosak, mégis megértették a szándékomat. És bár egyke vagyok, és velem „ünnepélyesen” kihal az egész nagycsalád, azt tudták mondani: ha ez nekem jó, akkor legyen! Azóta már mindketten járnak templomba...
Most is így döntenél?
A hívek hatalmas szeretettel vették körül az atyát, akinél gyerekként ministráltam – akkoriban talán ez vonzott a papság felé. Tizenkét éve vagyok pap, és jobb ez az egész, mint amire számítottam. Sokkal szürkébb elképzelésem volt a papi létről. Hihetetlen jó érzés tapasztalni, hogy pont annyira szeretnek, mint az idős atyát gyerekkoromban! Persze van néhány kemény próbatétel, például a cölibátus. A közvetlen társ hiánya döbbenetes függetlenséget és szabadságot ad, ugyanakkor az egyedüllét nem mindig nagy öröm. El tudom képzelni, hogy az egyház átgondolja ezt a kérdést, és visszatér az ős­egyházi gyakorlathoz, amikor a cölibátus ajándékát önként lehetett választani. Megvisel a beteglátogatás is, nehéz szembenézni a kétoldalú tehetetlenséggel: a betegével és az enyémmel, hogy nem tudok segíteni.
Hogyan érintenek a papokról szóló fölháborító hírek?
A világon nincs olyan pap, akit ne ért volna jogos vagy jogtalan vád. Nője van, homokos, lop – akárhogy él a pap, ezek a pletykák elkerülhetetlenek. „Láttam hozzá bemenni azt a nőt, és csak három óra múlva jött ki, vajon mit csinálhattak? Sőt, a gyerek is hasonlít rá...” – ilyen egy tipikus pletyka. Persze van, amikor igaz a hír. Az egyik volt pap barátom nemrégiben nősült meg, nem volt könnyű ezen az úton végigkísérnem. Hogy mit lehet ilyenkor tenni? Nem az a feladatom, hogy osszam neki az észt, hanem hogy meghallgassam, mellette álljak.
Ilyen mély barátságaid vannak?
Három legjobb barátom van, közülük egy hívő, kettő nem. Nagyon szeretünk együtt motorozni, tavaly egy hét alatt megjártuk a Svájc–Ausztria–Olaszország túrát, hatalmas élmény volt. A motorosok zöme nem hívő, mégis megtaláljuk a közös hangot. Sokan megkérnek, hogy áldjam meg a motorjukat, szívesen megteszem.
A másik kedvencem a vadászat, azt is leginkább a társaság miatt szeretem, nagyon jó a lesen ülve beszélgetni vagy apróvadvadászaton – amikor húszan is összejövünk – együtt lenni. A vadásznapokon misét tartok, akkor Topi atya vagyok, egyébként pedig egy vadász közülük.
Miért épp Topi?
Annak idején egy osztálytársam olyannak találta a fe­je­met, mint a Muppet show-ban a Topi macié. A név rám ragadt, még a püspök atya is ismer így. – Csöng a telefonja, mennie kell. Azt mondja, örül az interjúnak, fontos, hogy a papok ne építsenek falat maguk köré – ezért sem hord reverendát az utcán.

Szerző: Békési Erika, Fotó: Robotka Anna, köszönjük a Puskin Mozi segítségét!

Ez a cikk az Éva magazin 2010. augusztusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.
 

2011. 03. 16. 15:33:23 | Frissítve: 2011. 03. 16. 15:35:54

« vissza

Kommentek

Család

Ez is karácsony

A szentestére is igaz, hogy ahány ház, annyi ünneplés – vagy nem ünneplés, hiszen az élet nem ...
elolvasom

Advent

Ez is karácsony

A szentestére is igaz, hogy ahány ház, annyi ünneplés – vagy nem ünneplés, hiszen az élet nem ...
elolvasom

Család

És megszületett a csoda

Van, akinek a sors természetes úton ad gyereket, mások mindent odaadnának, csak hogy szülhessenek. ...
elolvasom