Kormos Anett: Szex az, amit anya NEM csinál apával

Borítókép: Kormos Anett: Szex az, amit anya NEM csinál apával Forrás: europress
„A lányaim hat- és hétévesek. Még nem tudják, hogy nem szexelhetnek. Soha! Úgy terveztem, hogy amikor eljön az ideje, úgy húsz-huszonöt év múlva, felvilágosítom őket...”

Vannak emberek, akikről nem akarjuk tudni, hogy szexelnek-e. Hogy valaha szexeltek-e. Ugye, vannak? Például a szülők. Ők olyan izék… nemtelenek. Tudom persze: anyám elvileg nő, apám meg férfi, de valójában anyám anya, apám meg apa, és az én fejemben nincs nemük. Jó, jó, akkor van. De nem használják. Egyszer harmincöt éve elhasználtak egy igent, ennyi a bűnük. Azzal elvannak.

Ez a cikk az Éva egy korábbi lapszámában jelent meg.Még több írás Kormos Anettől... katt!


Fotó: Europress

Én nem akarom tudni, hogy anyám valaha szexelt-e apámmal. Fujj. Tudom, hogy itt vagyok én meg abátyám mint anyám „szeplősségének” éktelen bizonyítéka, de hajlandó vagyok efölött szemet hunyni. A szülők nem szexelnek. És kész. Valahogy létrehozzák a megfelelő számú szaporulatot, talán titokban néha, a sötétben, jó szorosan megölelik egymást, még az is lehet, hogy olyankor egy puszit is megengednek maguknak és egymásnak, de ennyi. Ennél messzebb erkölcsi okokból nem mennek.
És a gyerekek… talán még kényesebb téma, mint aszülők. Hiszen a gyerekeink. Olyan kicsik még. Akkor is, ha már nem. A lányaim hat- és hétévesek. Még nem tudják, hogy nem szexelhetnek. Soha! Úgy terveztem, hogy amikor eljön az ideje, úgy húsz–huszonöt év múlva, felvilágosítom őket, és elmondom nekik, hogy azt a 6–8 unokát, amit minimumként elvárok a karácsonyi asztal körül, vagy a Bibliából tanult szeplőtelen fogantatással hozzák létre, vagy külső megtermékenyítéssel, vagy szükség esetén vegyék meg a Tescóban – kész, passz, más megoldást nem fogadok el! – Így tervezem. De lehet, hogy előrébb kell hoznom a felvilágosítás időpontját egy-két évtizeddel.


Kormos Anett. Fotó: Éva magazin

A kisebbikért mentem a minap az oviba. (Jó anya vagyok, szinte mindennap elmegyek érte és többnyire el is hozom.) Átcserélem a szandálját, mert a hatévesek dereka hírhedten nehezen hajlik, ráadom a kabátot, mert a hatévesek végtagjai öltözködés közben valahogy mindig lebénulnak, aztán a hónom alá csapom az életnagyságú rózsaszín pónit, ami minden reggel elkíséri a hatévest az oviba, de mint a plüsspónik általában, ez se hajlandó a saját lábán menni, aztán elindulunk kifelé. De nem jutunk el a kapuig. Emma megtorpan, én meg gyöngyöző homlokkal roskadozom agigapóni alatt.
– Gyere, Emma, át kell érnünk a nővéredért az iskolába! Szedd alábad!
– Nem megyek.
Ennél a pontnál képzeletben lemészárolom a rózsaszín pónit, és hisztérikusan szórom magamra a beleiből kihulló szivacsdarabkákat. Csak ez a képzelt vérfürdő, akarom mondani szivacsfürdő ad erőt, hogy higgadtságot színlelve kezdjem el firtatni az okot.


Fotó: Europress

– És miért nem jössz?

– �Mert megígértem a Marcinak, hogy megcsókolom.
Megszorítom a póni lábát, hogy az ujjam átfúródik arózsaszín plüssön át a szivacstöltetbe.
– De miért ígérted meg?
– Mert megkért.
Ó, milyen hosszan tudnék itt szónokolni arról, hogy ha egy nő mindent megtenne, amire a férfi megkéri… de nem teszem, végül is nem az ő hibája, hogy naiv még, és azt hiszi, amit megígér, azt teljesíteni kell.
– Melyik az a Marci?
Szándékosan nem azt kérdezem, ki az a Marci, mert Marci az én szememben ekkor már nem valaki, hanem valami. Egy liliomtipró, egy gaz csábító, egy erkölcsi zsákutca, egy megoldandó probléma, valami, amit el akarok tüntetni a föld színéről. Utódom rámutat egy pufi gyerekre a homokozó szélén.

Puska vagy homokozólapát
És itt teszek egy kis kitérőt. Tudom, a gyerekeket illik szeretni. Mert olyan picik meg cukik meg mit tudom én. Hát én általában nem vagyok oda a gyerekekért. A sajátjaimat az elmúlt évek során egészen megkedveltem, de más gyerekek iránt a legjobb esetben is közömbös vagyok. És vannak azok a gyerekek, akiket kimondottan taszítónak találok. Nem vagyok rá büszke, de cifrább bűneim is vannak. Nem bírom vonzónak találni például a taknyos orrú gyerekeket, a mindig visítva beszélőket, az üres tekintetűeket, azokat, akik a markukból zabálják a zizit, de több hullik a földre, mint amennyi a szájukba, azokat, akik lepisilik avécéülőkét, akik megharapják az enyémeket, de legfőképpen azokat rühellem, akik meg akarják csókolni az enyémeket.
De vissza Marcihoz, aki hevesen lapátol, miközben szöszmösz mackójából vakítóan kivillan orbitális kőművesdekoltázsa. Az első gondolatom, hogy ha picit meglököm, belefordul a homokozóba. Csak hát túl sok a szemtanú. Inkább kikérdezem.
– Helló! Te vagy Marci?
– Én. Mész már haza, Emma? Tudod, mit ígértél…
Ekkor persze elpattan az agyam, hiszen itt állok én is, az anya, a nagy, a felnőtt, a hatalmas, akinek az árnyéka simán betakarja Marcit homokozólapátostul, és ez a gyerek mégis – figyelmen kívül hagyva az én fenyegető jelenlétemet – követelőzik az én, az én, az én lányomnál.
Te Marci! Emma nem fog veled csókolózni soha! És ha még egyszer szóba hozod ezt nála, én bejövök, és akkor a te szobatisztaságodnak örökre annyi, érted?
– De Emma megígérte.
Marci ekkor felállt a homokozó széléről, számomra pedig világossá vált, hogy Marci nemcsak kövér, de állati nagy is, és az én árnyékom hirtelen olyannak tűnt az övé mellett, mint Törpilláé agombaház mellett. Úgy gondoltam tehát, nem vitatkozom tovább, hiszen mégsem felnőttes dolog egy „kisfiút” lealázni, főleg ha homokozólapátja is van.
Otthon, miközben bevarrtam a póni oldalán ismeretlen körülmények között keletkezett lyukat, megbeszéltem Emmával, hogy ez a Marci nagyon „aranyos” gyerek, de a csók szerintem még korai. Persze, ha szerelmes… én nem tiltom… csak majd apával keresünk egy másik ovit.
Azt hiszem, megértettük egymást, és én lezártnak éreztem aszerelmi kérdéseket a következő negyed évszázadra, addig meg majd csak elvisz engem egy agyvérzés. De a szerelem és a tavasz kéz a kézben jár, és ha egyik lányt megcsapta a szele, akkor…


Fotó: Europress

Éjjel felsírt a nagyobbik lányom. Jó anya vagyok, átmentem, hogy ezt azonnal hagyja abba, mert nem tudok aludni.
– Mi a baj? Miért sírsz, Anna?
– Mert nem akarok gyereket.
– Én sem. De hogy jön ez most ide?
– Mert az Edu meg akart csókolni!
Éjjel kettőkor elbeszélgettem Annával is a szerelemről, meg arról, hogy ha jók lesznek, a húsvéti nyúl hoz nekik gázspray-t az ilyen kényes szituációk kezelésére.
És arról is, hogy ezekről a romantikus ügyekről nem beszélünk apának, mert apa nálam jóval forrófejűbb, és apának puskája is van, ami ellen a homokozólapát nem sokat ér.
A gyerekek nem szexelnek. A szülők sem szexelnek. Én pedig most abban a különös helyzetben vagyok, hogy a szüleim gyereke vagyok, a gyerekeimnek pedig szülője. Tehát duplán nem szexelek. Elvileg. Aszüleim örültek, mikor bejelentettem, hogy találtam egy gyereket a házunk előtt, aki mostantól nagypapának és nagymamának fogja szólítani őket. A második ugyanilyen keletkezésű unokánál már gyanakodtak picit, de aztán nem feszegették a kérdést, csak jelezték, hogy jobb volna, ha elköltöznénk erről a különös környékről.


Fotó: Europress

A gyerekeimnek meg eszükbe sem jut, hogy köztem és az apjuk között lehet valami. Tény, hogy utóbbi hiedelem fenntartása sok szervezésbe kerül, és a spontán szexre csak akkor van mód köztem és a férjem között, ha előre megbeszéljük. De ennyit megér, hogy fenntartsuk annak a látszatát, hogy a szex valami olyan, számunkra is homályos dolog, amit csak idegen nénik csinálnak idegen bácsikkal. Az egyéb variációkról pedig mélyen hallgatunk.