Több mint 12 éve élek együtt a férjemmel. A húszas éveink közepén találkoztunk, amikor még mindketten a szüleinknél laktunk és próbáltuk kitalálni, mit kezdjünk az életünkkel. Az elején autóban estünk egymásnak és nappalik kanapéján és bárhol, ahol úgy gondoltuk, nem kapnak rajta minket. Ezek egy új kapcsolat szédítő első napjai voltak, a hormonjainkra bíztuk magunkat és kész.

Nyolc évvel később mindketten újra iskolába jártunk, s az én karrierem új irányt vett. Házat vásároltunk, egy évvel később tartottuk az esküvőnket. Aztán abbahagytuk a szexet.

Nem tudatos döntés volt. Egyszerűen túl elfoglaltak lettünk, mint annyi más pár. Fáradtak voltunk, túlhajszoltak, nem ugyanabban a pillanatban kívántuk volna a dolgot. Hamarosan úgy éreztük, hogy csak magunkra kényszerítjük az intim együttlétet, és csak azért csináljuk, mert azt gondoljuk, hogy kéne, ahelyett, hogy azért csinálnánk, mert akarjuk.

Ahogyan telt az idő, egyre ritkábban szexeltünk. A hetekből hónapok lettek, és egyszer csak ráébredtem, hogy kizárólag különleges alkalmakkor szeretkezünk. Újabb idő elteltével azzal szembesültem, hogy azt se tudom, mikor voltunk együtt utoljára.

Bár nem hiányzott a szex, aggódtam. Valami baj van velem? Elhagyna a férjem, ha bevallanám, hogy nem akarok szexelni? Azért nem szexel velem, mert már nem szeret vagy mert már nem vonzódik hozzám?

A férjemen nem látszott, hogy aggódna vagy ki lenne akadva bármin, de az én szorongásom egyre nőtt. Ez nem normális, ami velünk történik, igaz? Ha tőlem nem kapja meg, megkapja-e máshol? Hosszú időbe telt – hosszú-hosszú, többé-kevésbé szexmentes évekbe –, mire összeszedtem a bátorságomat és felhoztam a témát. Egy este, vacsora után megtettem, noha nagyon féltem, hogy a beszélgetés a szakításunkhoz vezet.

Igyekeztem közömbös hangot megütni, nehogy úgy érezze, nekiszegezem a kérdést. De annyira izgultam, hogy a közömbösség álcája egy perc alatt szétfoszlott. Egyszerűen csak kitört belőlem, hogy szeretnék a szexuális életünkről beszélgetni vele.

Így hát beszélgettünk. Gyötrelmes érzés volt ilyen sebezhetővé tenni magam, de biztosítékra volt szükségem, hogy a páromat nem személyes indokok vezérlik. Bevallotta, hogy ő is bizonytalan és kétségei vannak afelől, hogy elég vonzó-e és elég erős-e a kapcsolatunk. Ez lett a legőszintébb beszélgetés, amit valaha lefolytattunk arról, hogy mit akarunk, hogyan érezzük magunkat és hogy a szex olyasmivé vált, ami nem különösebben fontos egyikünk számára sem.

Amint rájöttünk, hogy ugyanazt gondoljuk, képesek voltunk beszélni más módokról is, amelyek révén fizikailag bensőséges helyzetbe kerülhetünk egymással, de annak nincs köze a szexhez. Elismertem, hogy hiányoznak a csókok, és hogy ezek azért maradtak el, mert nem akartam, hogy a közeledés bárhova vezessen. Ezután egész nyugodtan megegyezhettünk abban, hogy csókkal köszönünk egymásnak és kívánunk egymásnak jó éjszakát.

Arról is beszéltünk, hogy időt szánunk arra, hogy egymáshoz simuljunk elalvás előtt. Ez lett a kedvenc részem az egész napból. Ilyenkor beszéljük meg, mi történt velünk aznap, nevetünk és ugratjuk egymást, millióféleképpen érünk egymáshoz. Ez a gyengéd együttlét sokkal többet jelent nekem, mint a szex.

Négy éve boldog a házasságunk, és őszintén szólva fogalmam sincs, mikor szexeltünk utoljára. Ebben a pillanatban a szex nem fontos, nem is gondolok rá gyakran. Hoztunk egy döntést, ami működik és ami megerősítette a kapcsolatunkat. Sokkal nyíltabban kommunikálunk egymással, ügyesebbek vagyunk abban, hogy időt szánjunk egymásra és hogy ez az idő valóban jelentéssel bírjon. Úgy érzem, bármit elmondhatok neki és el is mondok bármit, noha ennek nem mindig örül.

Ma is vannak pillanatok persze, amikor bekúszik az életembe a szorongás, mert a társadalmunk a szexet a boldog és tartós párkapcsolat kötelező elemének tekinti. Újra kellett huzaloznunk az agyunkat, hogy képesek legyünk elfogadni: a mi kapcsolatunk nem illik bele más emberek elképzeléseibe a házasságról – de erre nincs is szükség. Boldogok vagyunk és kész.

Apropó, itt van 5 alaptipp, hogy a gyerek érkezése ne tegye tönkre a párkapcsolatodat – kattints a galériára!