Persze mindig is léteztek és létezni fognak egyenlőtlen, mérgező, sőt bántalmazó kapcsolatok, ahogy a sztereotípiáknak megfelelően eltorzult identitású nők és férfiak is. Miért olyan nagy baj, ha egy film nem egy tökéletesen kiegyensúlyozott kapcsolatot mutat be? Hiszen ez is hozzátartozik a világunkhoz, nem? Vagy talán a feministák azt szeretnék, hogy ezentúl minden alkotás a felismerhetetlenségig simára legyen csiszolva, mert úgy píszí?

Észrevétlenül kondicionál

Dehogy. Ám ezek a – jórészt a kilencvenes években, illetve a kétezres évek elején készült – filmek műfajuknál fogva határozott értékítéletet alkotnak: a film végén boldogan mosolygó szerelmespár révbe érése legalizálja mindazt, ami addig történt. A romantikus filmek egyfajta tanmesének is tekinthetők. A filmbeli jellemfejlődés eredményeképpen hőseink megtanulják, hogyan kell férfiként és nőként viselkedniük, fáradozásaik jutalma pedig a boldog párkapcsolat (bármi legyen is az). A romantikus filmek tehát, akármilyen könnyednek tűnnek, szigorú belső szabályrendszer szerint épülnek fel, és arra vezetik rá a nézőket, hogy mi a „helyes” és mi a „helytelen” viselkedés, ha boldog szerelmet akarnak (márpedig ki ne akarna?).

Ezért különösen káros, ha egy romantikus film helyénvalónak tünteti fel a nemi alapú diszkriminációt, amit a szereplők magától értetődőnek, a belső szabályrendszer részének fogadnak el. Így a szexista film észrevétlenül arra kondicionálja a nézőit, hogy természetes, hétköznapi dolog nemi előítéletekben gondolkodni, és ezt nem érdemes megkérdőjelezni.

Ezzel persze nem azt akarjuk sugallni, hogy ha az egyszeri befogadó – legyen férfi vagy nő – megtekint egy romkomot, rögtön ugyanolyan szexistán fog viselkedni. Inkább arról van szó, hogy a romantikus filmek belesimulnak abba az állandó kulturális/társadalmi háttérzajba, amely legitimizálja az egyenlőtlenségen alapuló, klisészerű férfi- vagy női viselkedésmintákat és sztereotípiákat: kezdve onnan, hogy a nők rossz autóvezetők (mint az 1980-as Annie Hallban), egészen az olyan, finoman bújtatott alapvetésig, mint hogy egy kilenc szálból álló történetben a jellemzően erős, aktív, kezdeményező, sokszor a nők főnökének szerepében megjelenő férfiak mellett csak gyenge/passzív/szubmisszív/a férfiakat kiszolgáló női karaktereket látunk (mint az Igazából szerelemben, 2003-ból).

Ettől függetlenül ezek a filmek sokszor tényleg viccesek és egyszerűen hozzátartoznak az életünkhöz: érdemes azonban kritikusabb szemmel újranézni őket. Különösen fontos, hogy a fiataloknak/kamaszoknak is megtanítsuk ezt a fajta tudatosságot. Nézzenek nyugodtan klasszikus romantikus filmeket, de ne féljenek megkérdőjelezni mindazt, amit a vásznon látnak!

Következzen három film, amelynek az üzenetét különösen mérgezőnek találtam!