Amikor húszas éveim hajnalán a telitalpú cipőmben kicsörtettem a konyhába, anyukám a gőzölgő neszkávéjából felpillantva rögtön pár szóban összefoglalta, hogy a magas sarkú hogyan szolgálja ki férfiközpontú társadalmunkat. Majd orvostanhallgató öcsém következett, aki a csalánteáját kortyolgatva ismertette a magas sarkú cipők kellemetlen hatását a lábszerkezetre és a testtartásra. Persze mindketten hangsúlyozták, hogy azt csinálok, amit akarok, tiszteletben tartják, bármit is művelek a testemmel. Szóvaltovábbra is boldogan hordtam a telitalpút, mert egyértelmű volt számomra, hogy magasabbnak, ergó nyúlánkabbnak és nőiesebb léptűnek látszom benne.

Forrás: Europress

Néhány évvel később – amikor a fenti fazon már rég kiment a divatból, hogy még sokkal ezután visszajöjjön –, részt vettem egy puccos bulin valamelyik belvárosi szálloda némileg homályos hangulatú bárjában. Úgy döntöttem, hogy kivételesen magas sarkút veszek fel, amiből hányódott is egy pár szolid pántos a szekrényem alján. Míg a többiek vidáman táncoltak és flörtöltek, én egy sötét sarokban ültem és nem mertem felállni. Pontosabban merni éppen mertem volna, csak képtelen voltam. Végül hazafelé menet egyszerűen levettem a cipőmet és mezítláb sétáltam haza. Szerencsére kánikula volt. Ma is emlékszem az érzésre, ahogy a talpam végigsimul a ferencvárosi flaszteren és ez valahogy sokkal jobb, mint abban a cipőben járni. Mondjuk az üvegcserepeket meg cigarettacsikkeket kerülgetni már kényelmetlenebb volt.

Forrás: Europress

Ez az élmény megváltoztatott, megedzett, mondhatni, még egy réteg bőrt növesztettem és nem csak a lábfejemen. Az addigi „de jó lenne, kár, hogy én, úgy látszik, genetikailag alkalmatlan vagyok rá” felfogást felváltotta az, hogy „valaki meg akarja mondani nekem, milyen cipőt vegyek fel?” Hogy lehetnék képes bármire koncentrálni satuba szorított rüszttel? Ki az, aki elvárja tőlem, hogy pokoli kínok között beszélgessek, nézegessek kirakatokat a plázában, sétáljak el a szerkesztőségi szobától a konyháig vagy pláne fussak a busz után?

Nőimagazin-szerkesztőként sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy modellekkel vagy divatrovatban szereplő olvasókkal készítettem interjút, és azt hiszem, nagyon kevés volt köztük, akiktől meg ne kérdeztem volna, hogy milyen gyakran hordanak magas sarkút. Alapvetően kétféle választ kaptam: az egyik típus 16 éves kora óta minden nap legalább 12 centis sarkú topánkába dugta a lábát, és beszélgetésünk idején már a lapos sarkúak voltak azok, amelyekben nem bírt járni; a másik hozzám hasonlóan legfeljebb sátoros ünnepeken vett fel ilyet. Akadt még az arany középutat kedvelők tábora, amelynek tagjai a törpesarkú vagy „5 centi, annál magasabbat képtelen vagyok hordani”, és olyan is volt, aki a táskájában hordta a magas sarkúját és csak a munkahelyén vette fel.

Amúgy az a feltételezés sem teljesen helytálló, hogy aki tinikora óta megszokta a magas sarkút, az az összes cipőjében csodálatosan érzi magát. Láttam én már high end fashion kreációkban vérző lábakat. Nem túlzok, tényleg véreztek.

Ma is van magas sarkúm, meg törpe- is, bár az nem sokat javít a magasságomon. (Érdekes, hogy valójában nem sok helyen írják elő, hogy magas sarkút kell viselni az alkalomhoz illően.) Ennek ellenére évente egyszer-kétszer előfordul, amikor felveszem valamelyiket. Ilyenkor többnyire kerékpárnyeregben utazom. Mert magas sarkúban még mindig sokkal könnyebb biciklizni, mint járni. Csak fékezéskor kell vigyázni, hogy ne túl hirtelen tegyük le a lábunkat.