Egy végzetes szerelem története négy találkozásban

szerelem,Amerika,találkozás,barátnő,férj,feleség,szerelmes Forrás: unsplash
Életem szerelmével 1994 szeptemberében találkoztam először, én voltam 22, ő volt 24 éves. Lángolóan ragyogó tekintetű, gyönyörűségesen kedves mosolyú, hosszú, sötétbarna hajú amerikai szépség volt. Nevezzük most röviden N.-nek.

Ez a cikk az Éva magazin egy korábbi számában jelent meg.

Az amerikai szépség

Első találkozás

Apai ágon európai, anyai ágon dél-amerikai felmenői voltak, ennélfogva N. szépsége nem csak feltűnő, de egzotikus is volt, az első percben belészerettem, amikor megláttam. Sajnos akkoriban alig tudtam angolul, ezért N. kedvéért nagyon gyorsan meg kellett tanulnom, s mit tesz a szerelem: alig három hónap múlva már csevegtem vele. Sajnos volt egy pasija, egy nagyon rokonszenves amerikai fiú, akit nagyon bírtam, igen jó humorú fickó volt, s alighanem észrevette rajtam, hogy lángolok a nőjéért, mert egyre hűvösebben tekingetett rám. Az amerikai szépség viszont egyre forróbban. Nem sok minden történt közöttünk, de ami történt, azt nem tudtam elfelejteni azután sem, hogy egyéves magyarországi tartózkodás után N. 1995-ben visszaköltözött az Egyesült Államokba.

Második találkozás

Én 1996-ban összejöttem egy nagyon kedves, nagyon szeretnivaló, nagyon okos nővel, s együtt voltam vele tíz évig. Az amerikai nővel legközelebb 2001-ben találkoztam, mert Indiából hazafelé repülve megállt egy hétre Pesten, hogy találkozzon egykori barátaival, többek között velem. Nagyon élveztem a vele való találkozást, teáztunk egy jót, ennél több nem történt, elvégre nekem ott volt a nagyon kedves, nagyon szeretnivaló, nagyon okos barátnőm, s N.-nek is megvolt a maga kapcsolata.

Harmadik találkozás

De 2006-ban váratlanul minden fölborult az életemben. Pontosabban szólva én borítottam föl mindent, nem akarom másra kenni a dolgot. Az történt, hogy 2006-ban N.-től kaptam egy levelet, amelyben arról tájékoztatott: férjhez megy, s szeretne elbúcsúzni tőlem. Eljön Magyarországra, s szívesen találkozna velem. Visszaírtam neki, hogy rendben, várom, de nem gondoltam semmi különösre, azt hittem, ez ugyanolyan találkozás lesz, mint a 2001-es, semmi különös, egy tea, egy kávé, s mindenki megy a maga dolgára.

Nem így történt. Amikor 2006-ban megláttam N.-t, megint belezúgtam. Annyira szép volt, s annyira felszabadítóan hatott az idegensége, a nem-magyarsága, s olyan fantasztikus érzés volt a társaságában lenni, hogy elveszítettem a fejemet. Aztán rám tört az őszinteségi roham – én nem fogok hazugságban élni! –, és elmondtam a nagyon kedves, nagyon szeretnivaló, nagyon okos barátnőmnek, hogy szerelmes vagyok, és a szerelmemért elutazom Amerikába. El lehet képzelni, hogy mit kaptam a pofámra – s azt kell mondjam, igaza volt. Úgy érezte, elárultam őt és a kapcsolatunkat, s azt hiszem, igaza volt. De én akkor olyan szerelmes voltam, mint egy ökör.

Negyedik találkozás

Annyira nagyon, hogy N. látogatása után pár hónappal kimentem az Egyesült Államokba három hétre, de ebből csak három napot töltöttem Washington államban, ahol N. a férjével élt. Azért mentem ki, hogy elhódítsam a férjétől, de első találkozásunkkor értésemre adta, hogy nem akar tőlem semmit, én se akarjak tőle semmit, ő boldog a férjével, s habár szívesen megiszik velem egy-két pohár bort, amíg a városukban vagyok, ennél többről nem lehet szó.

Letaglózva jöttem vissza. Elvesztettem a nagyon kedves, nagyon szeretnivaló, nagyon okos barátnőmet, és elvesztettem az amerikai szépséget is. Következett pár év, amelyre nem akarok emlékezni. Írni sem akarok azokról az évekről. Elég annyi, hogy a saját hülyeségem, a saját meggondolatlanságom miatt elvesztettem a talajt a lábam alól. Hosszú kapcsolataim nem voltak. De 2011-ben összejöttem valakivel, akibe nagyon beleszerettem, s még azt is el tudtam képzelni, hogy elveszem feleségül.

Ötödik nem-találkozás

S ekkor mi történt? Kaptam egy levelet N.-től, hogy pár napra Pestre jön, szeretne találkozni velem. Azt hittem, agylobot kapok ott helyben. Mi az isten legyen most? Találkozzam vele, s megint legyek olyan szerelmes, mint egy ökör? De akkor elveszítem ezt az új nőt. Na, azt már nem. Írtam N.-nek, hogy nem akarok találkozni vele. Pár hétig nem válaszolt, aztán egy hajnalban jött tőle pár mondat, ami arról szólt, hogy nagy szemétség volt, hogy nem találkoztam vele. Szerintem is az volt. De féltem magamtól, s a vele való találkozástól.

Büszke voltam magamra, mint egy felfújt béka, aki ökörnek hiszi magát, s mekkorát csattantam! Az új nővel ugyanis rekordgyorsan vége lett a kapcsolatomnak. Vertem a fejemet a falba! Én marha, miért nem találkoztam N.-nel? Miért nem? Én hülye! De már nem tudtam mit csinálni. N. haragudott rám, s igaza volt, úgy érezte, elárultam őt és a kapcsolatunkat, s azt hiszem, igaza volt. De én akkor (éppen másba) olyan szerelmes voltam, mint egy ökör. Ám elvesztettem ezt a nőt is, méghozzá N.-nel együtt.

Hatodik…?

Aztán 2012-ben összejöttem valakivel, akinek az előéletemhez semmi köze nincsen – s néha eljátszom a gondolattal, hogy mit tennék, ha megint írna N. Merthogy valakitől mintha azt hallottam volna, hogy elvált. Nem tudom, hogy ez igaz-e, vagy csak pletyka.

De azt sem tudom, hogy mit tennék, ha igaz volna. Ha megtudnám, hogy az amerikai szépség időközben elvált. S Magyarországra tart.

Jaj.

Mit tennék vajon, ha megint írna? Találkoznék-e vele vajon?