Sorosozás a lyukasórában, avagy hogyan reagáljon az iskolai politizálásra az egyszeri tanár

Borítókép: Sorosozás a lyukasórában, avagy hogyan reagáljon az iskolai politizálásra az egyszeri tanár Forrás: Getty Images
Bárcsak ne megtörtént esetet kellene elmesélnem.

A tantárgyi helyettesítés a bergsoni mércével mért idők leghosszabbika, főleg mióta nem fizetik ki, öt egymás után tartott magyaróra után mégis megváltó találmánynak tűnik. Nincs fárasztóbb, mint alig-szünettel színpadon lenni, ezt a tanárokon kívül a színészek tudják. Meg a diákok.

Ha még nem tett teljesen tönkre a nonstop tanórarobot, egy könyvvel jól elüthető a bergsoni idő. Ha viszont erőt vesz rajtam a szépirodalom-fóbia (magyartanárokkal megesik), hátra lehet dőlni az ócska széken – mert a gyerekek rendszerint elszedik a jobbakat –, és adni nekik valami alibi-feladatot. Elnézni őket, hogy viselkednek, amikor nincsenek a tanári tekintet célkeresztjében, amikor elmélyülten szöszmötölnek a lapokkal és stikában bekapnak egy rágót, mert azt hiszik, nem látom. Nyújtózkodom egyet, közben ránézek a mobilomra. Persze észreveszik, vihognak, és követik a jó példát. De azért dolgoznak is, csak kicsit megdől a pad, megroppan egy-egy mogyoró, felpittyeg a Messenger. Kábulatba süppedünk, mint egy Tarr Béla-film utolsó tíz percében, amikor még nem fogjuk fel, hogy mindjárt ki kell lépni a Művész moziból a körútra. Soros, hallatszik a hátsó padból az egykor semleges vezetéknév, mely a szüleink, a szomszédunk, a kollégánk neve lehetett volna, és amire néhány hónapja félálomban fel se figyelek.

Forrás: Getty Images

Mindenütt

Otthon vagy a kocsmában szeretek politikáról beszélgetni, főleg ha a parlamenti választásokat békés, nyugodt, politikamentes évek választják el a jelentől. Két fröccs között szívesen eldumálok bárkivel, bármelyik oldalról, feltéve ha nem akar szitává lyuggatni, amiért nem ugyanazon vezető kezében látnám a gyeplőt, mint ő. Sokakat jobban lazít a nyilvános tereken folyó politizálás, mint egy masszázs. Én inkább feszült leszek, amikor ismerősöm bennfentes boldogsággal ecseteli a metrón, kit tüntetne el egyetlen tollvonással a honi aktuálpolitikai palettáról. A Lukácsban ráncos bácsik rendszeresen ordítoznak a huszonnyolc fokos medence közepén, ez vicces is tud lenni, kivéve, amikor egyszer a lámpavasra húzás került szóba, mert akkor mások is beszálltak a vitába, és hatalmas gyógyvízcsata lett a perpatvar vége.

Csak vicceltünk, tanárnő. Hát mindenhol ezt látni, tele van vele a város. Hogy tudnánk kikerülni? Nem komoly. Folytathatjuk az írást?

Munkahelyi politika

Nehéz dolga van annak, aki a politikát teljesen kiküszöbölné a mindennapokból. Az iskolában is látjuk, ki melyik napilapot olvassa a szünetben, melyik hírportál oldalát felejtette nyitva a számítógépszobában. Sőt, extrémebb esettel is megajándékozott az élet: volt munkahelyemen az igazgató a nyilvános komputer legalkalmasabb kezdőoldalának egy hírhedt náciszagú szájtot választott. A direkt politizálás azonban ritka, jellemzőbb a virágnyelv, a kódolt beszéd: cigiszünetben elmotyogott félmondatok, ironikus minitréfák, kacsingatások árulkodnak az illető politikai hovatartozásáról, mélyebb gondolatai azonban rejtve maradnak. Senki nem fogalmaz verbális pamfletet, konkrét párt mellett kampányolni meg eszébe se jutna.

A gyerekeket is érdekli a közélet, így tavasszal, négyévenként mindenképp. A tizenkettedikesek aktívak, mind elmennek szavazni, persze nem kérdezem meg, kire, jobb, ha nem tudom. A tizenegyedikesek egyelőre otthonról drukkolnak majd, mert szilárd véleményük van: csalafinta módszerekkel belőlem is ki akarták szedni, kinek szavazok bizalmat, de végül alulmaradtak a manipulációs párbajban. Számomra szimpatikus párt neve eddig egyszer csúszott ki a számon, óvatlanul, kezdő tanárként. Nem volt következménye, bár napokig szorongva kerestem az ellenséges érzület megvillanását máshova voksoló tanítványaim szemében. Szerencsére a csoda tényleg három napig tartott.

Tele van a város

De ez most valami más. Soros. Ez nem politizálás a szó hagyományos értelmében. Hányféle jelentés sűríthető egyetlen névbe! Ártatlan tréfáról van szó? Vagy káromkodásról, ahogy a „zsidó” és a „cigány” is azzá vált? Gúnyolódásról az említett úron? A mai magyar közbeszéd parodizálásáról? Vagy mi ez?

Rákérdezek. Megszeppennek, aztán megvonják a vállukat. Alig emlékeznek, mit mondtak egy perccel ezelőtt. Csak vicceltünk, tanárnő. Hát mindenhol ezt látni, tele van vele a város. Hogy tudnánk kikerülni? Nem komoly. Folytathatjuk az írást?

Ennyi volt. Nevetni nem tudtam, de napirendre térünk a dolog felett. Vicceltek. Tényleg, mi máson viccelnének? Közhely, hogy a média nem feltétlenül befolyásolja azt, miről mit gondoljunk, de azt megszabja, hogy miről gondoljunk valamit. Márpedig a kampány az utóbbi hónapokban alig nyújtott alternatívát, s erről az egysíkúságról minden politikai oldal, minden hírportál, különböző mértékben, de tehet.

Hamar elfelejtettem az esetet. Lehet, hogy rosszul tettem. Csak pár nap múlva szúrt belém az egész, mint egy ingujjba csúszott tüske. Egyik kollégám megosztott a Facebookon egy történetet az ötödikes tanítványáról, aki órai feladatként – saját várost kellett terveznie - egy komplett gettó képét rajzolta meg. Volt benne migráns utca, benne migráns bolt, mint egy rémmesében, és a filozófia esszenciája, hogy a gonosz menekültek engedély nélkül onnan nem jöhetnek ki. Mert akkor nem bánthatnak minket.

Mi mást mondhatnék erre, mint egy újabb nyomorult közhelyet: el a kezekkel a gyerekeinktől?