Első meseterápiás sikerem kötődik ehhez a meséhez. Pedig akkor, amikor ez történt, még a „meseterápia” szó sem létezett, és álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer majd meseterapeuta lesz belőlem.

Harmadéves egyetemisták voltunk, amikor az egyik barátnőm váratlanul bejelentette, hogy hamarosan férjhez megy. Hatalmas örömujjongással fogadtuk a hírt – egészen addig, amíg meg nem mondta, kihez… Akkor nekiestünk. Elment az eszed? Egy ilyen vén trottyhoz? Mit akarsz tőle? És ő mit akar tőled? Ne csináld már!

De a lányt – nevezzük Helgának – nem lehetett lebeszélni az esküvőről. Tudtuk, hogy nemrégiben elhagyta őt a nagy szerelme, s azóta Helga egyik fiútól a másikig sodródik, nem jár be az egyetemre, és megadóan tűri, bármi történik is vele. Akkor éppen ez az esküvő-dolog volt történőben.

Én abban az évben kezdtem el komolyabban foglalkozni a mesékkel, és Helga története kísértetiesen emlékeztetett egy Andersen-mesére. Nem ugrott be rögtön a címe, de beszaladtam az Egyetemi Könyvtárba és megkerestem. Hüvelykpanni! A lélegzetem is elállt, amikor újraolvastam. De hiszen ez a történet valóban Helgáról szól! Pöttöm Pannához hasonlóan ő is csak sodródik az eseményekkel, s hol egy „förtelmes, utálatos, kövér varangyos béka”, hol egy „buta és befolyásolható cserebogár”, hol pedig egy „fekete bársonybundás vakond” karjába veti magát, és fogalma sincs arról, hogy ez másképp is lehetne! Fölismertem, hogy szerelmi csalódása miatt önbizalmát veszített barátnőm pontosan úgy érezheti magát, ahogyan Hüvelykpanni, amikor a cserebogarak ócsárolják két lábát és vékony derekát. „Ott sírdogált, amiért olyan csúnya, hogy még a cserebogaraknak sem kell…” Ó, hát ezért akar Helga méltatlan házasságot kötni! De továbbolvasva a mesét arra is rájöttem, hogy a mesében szereplő halott fecske sem lehet más, mint az a szabad lélek, az a csivitelő, csodálatosan éneklő, boldog leány, aki Helga is volt néhány hónappal azelőtt! És aki most pontosan azt akarja tenni, amit Hüvelykpanni: „Ezentúl ott fog lakni a vakonddal mélyen a föld alatt. Soha nem mehet ki a meleg napra…”

Ezt nem engedhetem! – gondoltam magamban. Kikölcsönöztem a könyvet, elrohantam vele Helgához. – Olvasd el! – mutattam a mesére, és kettesben hagytam őket. El sem tudtam képzelni, mi fog történni, de már akkor nagyon bíztam a mesék erejében.

Néhány óra múlva zokogva hívott fel egy telefonfülkéből. A mese felnyitotta a szemét! Magára ismert a történetben, és rájött, milyen szörnyű dolgot akart elkövetni önmaga ellen. „Hálát akartam adni az istennek, hogy ilyen derék, szép férfiú választott magának feleségül. Különb bundája van, mint a királynak! Tele a konyhája, a kamrája - kívánhatnék-e jobbat?” – idézte a mesét, majd így folytatta: - „De a fecske visszaadta az életemet, s most már azt is tudom, mit akarok! Repülni, ahogyan Hüvelykpanni is tette a mese végén! Nem fogom magam elsüllyeszteni a föld alá!

És így is lett. Az életet választotta, szabad akaratából, önként Volt türelme kivárni saját „tündérkirályát”, aki szerencsére mégsem volt teljesen olyan, mint a mesében, ugyanis egyáltalán nem mondta azt Helgának, hogy „nem illik hozzád a neved”.

Máig úgy szereti őt, ahogyan van.