Ez a cikk az Éva egy korábbi lapszámában jelent meg először.

A férjemnek, Tibornak én a harmadik felesége vagyok, nekem ő a második férjem. Neki három gyereke van korábbról, nekem kettő. Tibornak lányai vannak, nekem pedig fiaim. Talán ezért is volt a férjem olyan boldog, amikor megtudtuk: gyereket várok – és fiút. Én harmincnyolc voltam, Tibor negyvenhat, amikor a kölök megszületett. Az én koromban egy sor genetikai vizsgálatot elvégeznek a terhesség alatt, túl is estem mindegyiken – de azt, hogy Máté látássérülten jön majd a világra, semmilyen szűrés nem mutatta ki előre. Amikor egyre több lett a kisbabám viselkedésében a gyanús jel, mindenféle vizsgálatokra küldtek bennünket. Nem ragozom, hány klinika hány orvosa nézte meg Mátét, mire egyértelműen ki tudták mondani: a gyereknek agyi eredetű látássérülése van, a látótere nagyon kicsi, a látásélessége gyenge, a térérzékelése bizonytalan. Nem lehet műteni, erre nincs gyógyszer sem. Egyetlen megoldás van: a fejlesztés. Minél hamarabb.

Korai fejlesztés Hódmezővásárhelyen

Gőzerővel keresni kezdtem, hol tudnának rajta segíteni. Egy Csongrád megyei faluban éltünk. Amíg gyesen voltam, én hordtam be Hódmezővásárhelyre az egyik alapítványhoz, ahol korai fejlesztéssel foglalkoztak. Szép kihívás volt, mert a két nagyobb fiam – a nyolcéves Ádám és a tízéves Dani – a falunkban járt iskolába, én kísértem őket a suliba reggelente. Egy autónk volt akkor is, amivel Tibor dolgozni járt, így ő nem tudott behordani minket a városba a kicsivel. Maradt a busz, ami egy órával később indult ahhoz képest, hogy a fiúkat elvittem suliba. Visszafelé még rosszabb volt a helyzet: a negyvenöt perces foglalkozás után két órát kellett valahogy eltölteni, amíg elindult a busz vissza a faluba.

Amikor Máté óvodáskorú lett, jött a következő feladat: olyan óvodát keresni neki, ahol egyáltalán befogadják. Fél évig nyomoztunk. A falusi óvodában nem vállalták, kijáró fejlesztőpedagógust sem akartak intézni, pedig a törvény szerint jár a gyereknek. A környező városok óvodáiból helyhiányra hivatkozva küldtek el bennünket, de világos volt, hogy nem akarnak egy sérült gyerekkel bajlódni, amikor van gondjuk elég. Végül egy ismerősön keresztül sikerült Máténak Szegeden óvodai helyet találni, ahol szeretettel fogadták és ahol megoldották, hogy hetente kétszer kijárjon hozzá az oviba a látásfejlesztő pedagógus. Csakhogy Szeged tőlünk nyolcvan kilométer, amit naponta kétszer kellett volna megtenni…

Különköltözés Szegedre

Tiborral gondolkodni kezdtünk. A házunkat, az életünket nem tudtuk és nem is akartuk itt a faluban felszámolni azért, hogy beköltözzünk Szegedre. A benzin ára pedig nagyjából egy albérlet árát tette ki. Döntöttünk: én beköltöztem a városba a kicsivel albérletbe, ő pedig otthon maradt a hétköznapokra a nagyokkal. Munkát is találtam Szegeden, de az időbeosztás még így is necces volt, néha csak nagyon későn tudtam volna eljutni Mátéért az óvodába.

A férjem látogatta Dórit, de haza, hozzánk sosem hozta, így mi nem is ismertük egymást személyesen. De nem volt semmi gond. Anna, a volt feleség nagyon kedvesen viselkedett velem, Mátéba pedig Dórival együtt szinte beleszerettek. Dóri tizenegy éves volt akkor, de olyan lelkesen vitte haza hozzájuk az oviból a kisfiamat, amikor én nem tudtam érte menni, és olyan figyelemmel foglalkozott vele, hogy jobbról nem is álmodhattam volna. Amikor este érte mentem, egy vigyorgó kisfiú és egy derűs nagylány, egy kedves nő és a jó fej új élettársa fogadott. Csak Ádám és Dani hiányzott nagyon, no meg Tibor, de ezt a három évet csak így tudtuk megoldani. Péntek délutánonként hazamentünk Mátéval a faluba, vasárnap este meg vissza.

Iskolába, de hova?

Amikor Máté ötéves lett, elkezdődött az újabb vesszőfutás: iskolaérett-e a gyerek, és ha igen, hová tudjuk majd járatni? Az óvodában biztattak, szerintük Máté megállta volna a helyét egy integrált iskolában, egészséges gyerekek között, kis segítséggel. A fejlesztőpedagógus – aki három éven át járt a fiamhoz – már óvatosabb volt. Jobb lenne a srácnak a speciális iskola, ott nem érné csalódás, ha nem tud a többiekkel együtt mindent megcsinálni – mondogatta. Végigzarándokoltuk a megye összes iskoláját, ahová sérült gyerekek járnak. És megmondom őszintén, sokkot kaptam. Ezekbe az intézményekbe legfőképpen olyan halmozottan sérült vagy autista gyerekek járnak, akik inkább bölcsődei vagy óvodai ellátást igényelnek, nem pedig iskolai oktatást. Nem akartam ilyen iskolába íratni a fiamat. Nagyon elkeseredtünk, amikor azt láttuk: egy kisebb problémával élő, az integráció határát épphogy súroló gyereknek nincs helye az oktatási rendszerben. Illetve van egy-egy azonos hiányosságra speciálisan szakosodott suli. A Mátééhoz hasonló látássérüléssel született gyerekek egyetlen intézményben kapnak meg minden fejlesztést, és az a fővárosban van. Kétszázötven kilométerre tőlünk. A tanulási képességeket vizsgáló szakértő bizottság végül – egy két és fél órás hajnali vonatozás után elvégzett vizsgálat alapján – Máté hatéves korában azt javasolta, vigyük a gyereket ebbe az intézménybe, mert az lesz neki a legjobb.

Budapest

Az iskola nagyon szimpatikus volt, az tény, és kollégiumot is tudtak volna adni a gyereknek. Ha felmerült volna bennünk, hogy Máté kollégiumba menjen. De nem merült fel, még akkor sem, ha ezzel vége lehetett volna a családi élet szétszakításának. Inkább úgy döntöttünk, ha már három évet lehúztunk így, külön, akkor tovább is bírjuk. Újra összeült a kupaktanács, de már Annával és Dórival együtt. Mert közben Dóri kitalálta, hogy ő is Pesten szeretne továbbtanulni. Annyira ragaszkodik Mátéhoz, hogy ő is jönne velünk.

A két volt asszony sem ismerte egymást és a gyerekek is csak egyszer találkoztak Dórival, valamikor évekkel korábban. Katáék mégis jól fogadták az ötletet, és mindjárt segítettek is lakást keresni, ő ugyanis ingatlanügynök, így nem volt nehéz Máté iskolájának közelében olyan albérletet találni, amely elég nagy hármunknak Dórival. Hát így jött fel a fél családunk a fővárosba. Dórit felvették a Radnóti Gimnáziumba, és annak is nagyon örült, hogy alig ismert nővére, Réka ugyanúgy gyógypedagógusnak készül, ahogy ő.

A két lány kettőzött erővel foglalkozik Mátéval, és a kicsi úszik a boldogságban. Kata bárhová elvisz bennünket kocsival, ha kell. A másik nagylány, Luca pedig beprotezsált adminisztrátornak ahhoz a céghez, ahol gyakornokként dolgozik. Cserébe bevásárolok és rendszeresen viszek át nekik a főztömből. Hétvégén pedig ugyanúgy hazajárunk Danihoz, Ádámhoz és Tiborhoz – és persze Annához, aki a fiúknak segít mosással, főzéssel. Mostanában az én volt férjem is beszállt a buliba, igyekszik Tibort tehermentesíteni, sokszor elviszi a fiúkat magához Vásárhelyre. Ha pedig épp Pesten van dolga, kocsival hazavisz bennünket, így nem kell vonatozni. Máté imádja az iskolát, és úgy látom, ott is szeretik őt. Azt hiszem, jó döntést hoztunk: a gyerek mindent megkap, amit csak egy iskolától elvárhat az ember, sőt többet is. Szívvel-lélekkel adott tanítást, minden pluszfejlesztést, amire csak szüksége van. Pár hónap elteltével már érezni a javulást, a fiam ír-olvas-számol, már majdnem tud úszni és alig esik le a mászókáról.

Összezárni

Nyilván sokakban felmerül, nem megy-e rá erre az életre a házasságunk, nem vagyunk-e féltékenyek, de a válaszom egyértelmű nem. Az életünket alárendeltük Máté érdekeinek, és jó érezni, ahogyan egy közösség, egy (mozaik)család összezár és együttműködik, amikor a leggyengébbnek kell segíteni.

Nézd meg ezt a galériát is híres mozaikcsaládokról: