Az opera a közvélekedés szerint a legösszetettebb, legtöbb művészeti ágat integráló és egyben legidegesítőbb műfaj a világon. A zenekar, a látvány, az áriák, a balett, a világítás, a színészi játék – túl sok mindennek kell klappolnia, ami következésképp nem is mindig sikerül. A cselekmény nem elég érdekes, a szöveget nem lehet érteni, az énekeseknek túl kell kiabálniuk a zenekart… az erőlködést pedig a közönség is észreveszi és nem hálás érte. A játszi könnyedséggel kivágott háromvonalas F-fekért annál inkább.

Aki a fenti problémák (na jó, meg a vasalt fehér blúz, a közmondásosan hátulról pisszegő és ezzel párhuzamosan cukorkás zacskót zörögtető idős nénik) következtében már gyerekként lemondott arról, hogy ő valóban rá fog kattanni egy operára, annak ajánljuk, hogy tegyen még egy kísérletet, és látogasson el a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra, ahol vadregényes hárs-, tölgy- és nyárfák karéjában élvezheti Rigoletto történetét, és találgathatja, hogy Giuseppe Verdi a varjúkárogást, tücsökciripelést, illetve szárazmennydörgést is pont ott komponálta-e bele a művébe, ahol megszólaltak. (Passzoltak a kompozícióba nagyon is, főképp a mennydörgés, aminek konkrét szerepe van az utolsó felvonásban. Meg vagyok győződve róla, hogy Medveczky Ádám a felhőknek is adott avvisót.)

A Magyar Állami Operaház adaptációjában nincs semmi különösebb újítás, Szinetár Miklós és Harangi Mária nem csináltak belőle olyan előadást, ami a mai közönségnek inkább szólna, mint a Verdi-korabelinek. Leszámítva a mikroportokat, amelyekre nyilvánvalóan szükség van a 2800 férőhelyes fedetlen nézőtéren, és azt kell mondanunk, hogy jót is tesz az operának. Mert az énekeseknek kevésbé kell a túlkiabálásra (a zenekarnak pedig az aluljátszásra) koncentrálniuk, és így könnyebben ki- és átjönnek a finomabb részek is. Nem mintha félteni kellene a szereplőket; a szegény, kiégett udvari bolond, Rigoletto karakterét a világhírű baritonénekes, Giuseppe Altomare énekli gyönyörűen, egyáltalán nem túldíszítve, bizonyítva, hogy az operaéneklés nem csak vibratókból áll, közben igazi színészi alakítással megjelenítve ezt a komplex karaktert, aki púpos, csúnya, magányos, megveti az udvari népet, mégis hagyja magát átverni általuk és nincs számára fontosabb, mint hogy a lánya becsülete megmaradjon (ezen a téren Verdi korában senki sem tett különbséget a csábítás és a megerőszakolás között, és jelen alkotók is ehhez a korabeli szemlélethez alkalmazkodnak), de persze mindent elveszít és még annál is többet. A lányt, Gildát az Operaház fiatal koloratúr szopránja, Szemere Zita játssza, akinek a nevét érdemes megjegyezni, mert könnyedebb, hajlékonyabb hangot ebben a regiszterben még nem hallottam élőben. Ráadásul ő is végigjár egy ívet a karakterében, aki naiv lánykából önálló döntést hozó nő válik, amikor feláldozza magát szoknyavadász szerelméért, ismét alátámasztva a régi élettapasztalatot, miszerint életünk cselekményei nem azért történnek, mert megérdemelnénk őket. Az említett harmadik főszereplő, a nőfaló mantovai herceg szerepében egy mexikói sztártenorral, Arturo Chacón-Cruz-szal ismerkedhetünk meg, akinek szintén azonnal elhittem, hogy nem látja értelmét sokat bíbelődni a nők lelkével, hiszen, mint közismert, „az asszony ingatag”, de azért egy pillanatra még ő is meghasonul Gilda ártatlansága láttán. Ugyanakkor hármuk közül ő tud a legkevésbé alkalmazkodni a hangosításhoz, és ezzel sokszor túlkiabálta az összhangzást akkor is, amikor nem lett volna szükséges.

Az, hogy érdemes időnként az Opera bársonybevonatú zsöllyéjét műanyag székekre cserélni, a harmadik felvonásban bizonyosodik be leginkább, amikor a díszlet helyét a színpad körüli terebélyes fák veszik át a bérgyilkos, Sparafucile külvárosi kocsmájának jelenetében. Csikós Attila színpadképe addig is figyelemre méltó volt a furcsán eltorzult festménykeretekkel, az abba organikusan beilleszkedő, aranyfestékkel befújt jelmezes lakájokkal és reformkori festményeket idéző szereplőbeállításokkal. Az utolsó jelenetekben a cirádákra már nincs szükség, be is sötétedett már, elég, ha maga a Margit-sziget a tanúja az orvgyilkosságnak. A Rigolettót augusztus 3-án és 5-én adják, szerintem érdemes beülni rá.