Ne bőgj, Riska!

Régebben úgy oldották meg az ilyesmit, hogy „ne sírjál, na, menjél át a Bözsihez, majd ő megszoptatja a gyerekedet, te meg kapáld meg a földjét”. Manapság elég fura lenne, ha az iwiwen kiírnád az üzenőfalra, hogy „Csajok, ugorjatok át megszoptatni a gyerekemet, cserébe levágom a hajatokat. 32-es kapucsengő.”

Nonstop sokk
Nálam az egész akkor kezdődött, amikor a rokonaim bejöttek hozzánk a kórházba, és azt mondták, hogy „jaj, de szép ez a gyerek”. Csak azt nem tették hozzá, hogy főleg hozzám viszonyítva. Az alig húsz négyzetméteres szobán öt nővel és öt üvöltő csecsemővel eltöltött három nap alatt ugyanis kisebb idegösszeomlást kaptam. Persze ehhez hozzájárult az is, hogy a szülést megelőzően már egy hete egyáltalán nem aludtam. A félreismerhetetlen jelek – remegő kéz, emlékezetkiesés, sírástól vörösre duzzadt fej, és a kétségbeesés tükröződése a férjem szemében – csak azután kezdtek elmúlni, hogy kiengedtek minket. A nonstop – szaknyelven „igény szerinti” – szoptatástól való besokkolás után a védőnőm megkönyörült rajtam: bőven elég, ha háromóránként megetetem a fiam, nem lesz semmi baja.
Az új rendszer bevált, a gyerek a négynapos folyamatos üvöltés után végre elaludt, velem együtt, még ha csak egy-egy órára is. A világ napról napra egy kicsit szebb lett, bár továbbra is gyanús volt, hogy a kórházi szobatársaimmal ellentétben én nem tudok vízipisztolyosat játszani a mellemmel. Nem duzzadt meg, nem fájt, és nem volt szükségem melltartóba rakható tejfelszívó párnákra.

Anya fakírnak áll
Akkor még a technika ördögére próbáltam fogni, hogy a szoptatások után nem vagyok képes 20 millinél több tejet kifacsarni magamból, meg hogy a mérleg alig mutat valami változást a fiam súlyában. Azzal nyugtatgattam magam, hogy nincs semmi baj, hiszen a gyerek eszik, alszik, kakil, azaz egészen pontosan: életben van. De amikor a gyerekorvos belengette a tápszer felírásának lehetőségét, elbizonytalanodtam. Még két ampulla homeopátiás bogyó, 300 liter tejserkentő tea és számtalan fakírkínzásnak is beillő hideg-meleg mellborogatás kellett ahhoz, hogy elismerjem, velem valami nem stimmel. Na, meg néhány száz órányi internetezés. A szakirodalom kipipálása után ugyanis felkerestem a szoptatással kapcsolatos fórumokat. Aki olvasott már ilyesmit, pontosan tudja, hogy ezeken elég hamar kiderül: ki a jól tejelő anya és ki nem az. Ha nem vagy az, előbb-utóbb megtalálnak az elvakult anyatejhívők, akik addig irányítgatnak a megőrülés felé vezető úton, amíg csak el nem érik a céljukat.

„Olyan nincs, hogy nincs”
Kezdik azzal, hogy biztos azért nincs tejed, mert nem vagy boldog, tehát legyél boldog most azonnal! Aztán folytatják azzal, hogy biztos azért nincs tejed, mert nem teszel meg mindent érte. Végül egy kétségbeesett pillanatodban előjönnek az adu ásszal: semmiképp ne adjál a gyerekednek tápszert, végtére az is tehéntejből van, ami mérgező. És különben is, olyan nincs, hogy nincs tejed, ne sajnáltassad már magadat! Hosszú hetek kialvatlansága és önkínzása után ekkorra megvilágosodtam: ezek a némberek őrültek! Az egyetlen válaszuk arra a kérdésemre, hogy mit csináljak, ez volt: feküdjek be az ágyba és öleljem szorosan magamhoz a csecsemőmet 24 órán keresztül, mert ettől tuti beindul majd a tejem.
Miután ezen a körön is túl voltam, és nem lett tőle látványosan több tejem, azt mondták, biztos azért, mert kimásztam az ágyból. Hívjam fel Zsuzsit, aki szívesen eljön hozzánk őrnek, hogy ilyen ne fordulhasson elő többet. Tényleg – kérdeztem vissza –, és ez a Zsuzsi esetleg börtönbe is zár, ha mégsem belőlem lesz a Hegyvidéki MGTSZ legnagyobb tejhozamú Riskája?

Végkifejlet, ha nem is rózsás
A védőnőt és a gyerekorvost csak azzal vádolhattam, hogy az orvoslátogatóktól kapott ajándékokért cserébe ajánlgatják ezt vagy azt a tápszert – de azzal nem, hogy holmi túlméretezett tehéntejfóbia miatt hagynák éhen halni a gyermekemet. Három és fél hónapig küzdöttem: szoptattam, aztán fejtem, aztán a lefejt pár kortynyi tejet bekanalaztam a gyerekbe, aztán a maradék egy órában kiájultam – ezt minden nap, háromóránként megismételve. Végül amikor eljött az első növekedési ugrás, egyértelművé vált, hogy ez nemhogy eddig nem volt elég, de ezek után már elégséges sem lesz. Kénytelen voltam elfogadni a tényt, hogy tápszerre lesz szükség és kiváltottam. A fiam végre gyarapodni kezdett, és a sírásos órák száma újra az elviselhető szintre esett vissza. Az elszánt anyák fórumán erre azt reagálták, hogy ezzel megmérgezem a gyerekemet, így gyorsan leiratkoztam.

Tejrandi Párizsban
Pedig mesélhettem volna nekik a Párizsban élő barátnőmről, aki a francia szokások miatt nem szoptathatott volna, pedig annyi teje volt, hogy tele tudott volna tenni három fagyasztóládát is. Arrafelé csak hat hét szülési szabadságot engedélyeznek a munkaadók, a gyerekek így törvényileg tápszerre vannak kötelezve. Juli viszont az anya- és gyerekpárti magyar társadalomba született bele, így inkább kivette az összes szabadságát, majd megkockáztatva, hogy kirúgják, táppénzre ment, hogy szoptathasson és a gyerekkel lehessen. Amikor ez sem ment már tovább, sűrű zokogások közepette visszakullogott a munkahelyére. Kolléganői azzal piszkálták, hogy miért nem apasztja el a tejét, ahogy mindenki más, de ő küzdött tovább.
Vállalva a rosszalló megjegyzéseket, ebédszünetekben kiszökött az épületből, és hol egy bokorba, hol egy kapualjba bújva megszoptatta a gyerekét, akit a férje hozott el a „tejrandikra”. Hónapokig csinálták ezt, míg mi esténként a telefonban hol sírva, hol nevetve azon poénkodtunk, hogy a tejünk mennyisége és a külvilág elvárásai alapján helyet kéne cserélnünk.

Éva magazin 2010. január, fotó: Profimedia.hu, Szöveg: Klein Barbara, Minden jog fenntartva

« vissza

Kommentek