Mellbe vágva – mi újság Olgával?

Öt évvel ezelőtt mellrákot diagnosztizáltak nálam. A rosszindulatú daganattal együtt a bal mellemet is eltávolították. Még akkor, az első műtétem előtt írtam le ezeket a sorokat: „Talán még sosem éreztem magam ennyire nőnek. És miért ne lehetnék azután is az, hogy néhány külső jegyét elveszítem? Lehet, hogy ezek a nehéz idők arra is jók, hogy felfedezzem magamban: honnan is jön a nőiség, a szépség valójában. És éljek vele.”
Akkor inkább csak a saját magam biztatására fogalmaztam így, de azóta mindez, láss csodát: valóra vált! Ma egy fantasztikus plasztikai sebész jóvoltából keblem dúsabb, mint valaha – őrjítő, új dekoltázsom mögül nevetve figyelem a rabul ejtett férfitekinteteket...

1 év – 4 műtét
Persze nem volt ez az egész végig ilyen könnyed és vidám. Ami azt illeti, erről szólt az egész 2010-es évem: összesen négy plasztikai műtéten estem át. Belegondolni is nehéz, hogy 365 napból 3 x 42 napot mozgáskorlátozottan töltöttem! Háromszor altattak, ami szintén nem kis megterhelés a szervezetnek.
Azt hiszem, elég bevállalós vagyok, hogy néhány hónappal anyukám elvesztése után bele mertem vágni ebbe az egészbe. Ez volt az első alkalom, amikor nagy szükségem lett volna rá, és ő nem tudott mellettem lenni. Az elmúlt néhány év drámáit teljes odaadással csinálta velem végig, a férjem halálától a betegségemig, és most nemcsak hogy rettenetesen hiányzott nekünk, de az életünk is szervezési ördöglakattá vált nélküle. Úgy éreztem: tényleg egyedül maradtunk a fiammal! A legnagyobb dilemmám az lett az első műtét előtt: mi lesz vele, amíg én egy hétig fekszem a kórházban? Ki viseli gondját, ki főzi meg neki a diós tésztát, ki hozza-viszi az oviból, ki szeretgeti helyettem is? Szerencsére éppen ekkor, szinte varázsütésre bukkant fel az életünkben a csodálatos E., aki sokkal több volt, mint bébiszitter, később pedig az idősebb, de hasonlóan nagyszerű M. lett a segítőnk, akit leleményes fiam „pótnagyaszitternek” keresztelt.

Ölelkező
A legnehezebb műtétem az első volt, 2010 januárjában. Hogy mi történt pontosan? A zárójelentés költői megfogalmazásában: „a széles hátizom-bőrizom lebeny előrehúzása és a hónalj alatt képzett alagúton át szigetszerűen az emlő helyére forgatása.” Emberi nyelven szólva: helyet csináltak az implantátumnak szövetekből és bőrből. Hát ez nem volt könnyű menet. Maga a kórházi lét már eleve nem túl felemelő: saját tehetetlenségemen kívül el kellett viselnem a szobatársnőm negatív kisugárzását is. Nagy fájdalmaim voltak, mozdulni se tudtam jó pár napig. Az viszont hatalmas örömöt és megkönnyebbülést szerzett, hogy a fi­am és E. remekül megvoltak. E.-nek még a pasija is hozzánk költözött, úgyhogy idilli hármasban töltötték el azt az egy hetet. (Mielőtt bevonultam, hét kis ajándékot csomagoltam be a fiamnak, és ő minden reggel kibonthatott egyet, így számon tudta tartani, hogy hány napot kell még anya nélkül lenni.) E. kétszer is behozta hozzám a kórházba. Eleinte féltem, nem fog-e megijedni, ha így lát, ezért aztán gondosan a takaró alá rejtettem a testemből több helyen is kilógó zsákocskákat. De végül nem volt semmi fennakadás, még az ölelkezésbe is hamar belejöttünk.
Amikor végre hazakerültem, és otthon belenéztem a tükörbe, sokkolt a látvány. A felsőtestemet mindenhol kék-zöld véraláfutások borították, mintha jól elagyabugyáltak volna! Bőgve hívtam a dokimat. Ő megnyugtatott:
– Ez teljesen természetes. Hamar felszívódnak.
Remek hír! De azért nem ártana, ha a zárójelentéshez a pácienseknek mellékelnének még ott helyben egy tükröt is.
A második műtét három hónappal az első után következett. Ez már sokkal rövidebb volt és sokkal kevésbé megrázó, mint az előző. Összesen csak 24 órát töltöttem benn. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy behelyezték az implantátumot az előzőleg előkészített helyére. Igen ám, csak sajnos az én eredeti méreteimhez illő implantátum nem volt, legalábbis megfelelő anyagból. Kérvényezhettem volna az OEP-től, hogy fizesse a másik mellem plasztikázását is – hogy ne legyek már felemás! –, de nem volt kedvem várni. Így történt, hogy a magyar egészségügy csak a bal mellemet támogatta – a másikért én fizettem. (De mindkettőre kaptam garanciát is, bizony! Méghozzá hosszabb lejáratút, mint bármelyik hűtőszekrényre!)
Ezeket a beültetett implantátumokat aztán folyton masszírozni kellett, hogy „be ne tokosodjanak”, amíg – kábé három-négy hónap múlva – elnyerik majd végleges formájukat és helyüket. De nemcsak úgy néha-néha kellett ám ezt csinálni, hanem naponta többször húsz percig! Bárhol voltam, bármit csináltam, ha eljött az idő, masszírozni kellett! Szemrebbenés nélkül tettem a dolgom: akár a legjobb barátnőmnél töltött vacsora közben is.

Kerekecske-gombocska
De sajnos minden igyekezetem fölöslegesnek bizonyult: az első nap ugyanolyan kemények voltak szegénykék (főleg a bal oldali), mint hónapok múlva. Ezért aztán még egy műtétre lett szükség, immár a harmadikra. Ha jól értettem a dokimat, valami üreget csinált, hogy jobban el tudjon helyezkedni az implantátum. Ez már rögtön a behelyezés után olyan puha volt, mint most. Pedig soha többé nem voltam hajlandó főállású mellmasszírozóként fellépni.
Akkor már csak egy dolog hiányzott a boldogságomhoz: hogy felkerüljön az i-re a pont... Ez meg is történt. Egy ambuláns eljárás során új mellbimbót kaptam.
Az elmúlt években volt egy pár abszurd beszélgetésem a mellemről vadidegenekkel, de ez az utolsó mindet felülmúlta. A műtét előtti mellméricskélős, bevonalazgatós megbeszélésen az orvosom makacsul ragaszkodott ahhoz a tervéhez, hogy a megmaradt, jobb oldali mellbimbóm egy részét ültesse át a másik mellemre. Én felháborodottan sikoltottam fel:
– Azt nem adom! Ez a büszkeségem!
Végül az oldalamból vágtak ki egy kis darabot, és azt varrták oda, mint egy gombot.
Szóval hát: egészséges vagyok!
Nagyszerű dolog, a történtek ellenére, ha az ember visszakapja az életét. Gyakran eszembe jutnak a régi idők, amikor még küzdöttem érte. Amikor minden percből ki akartam szívni az utolsó csepp életörömöt is. Hatalmas ereje volt akkor mindennek! Most már „csak” élünk, a fiammal kettesben, egészségesen, boldogan.
És nekem ez sohasem lesz magától értetődő.

A napló bejegyzéseiből készült, jegyzetekkel kiegészített könyvet ITT olvashatod.

Fotó: Balázs Nóra. Ez a cikk a 2011. évi októberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek