Piros pont Amerikának

Amikor a férjemmel hosszabb időt töltünk „itthon”, vagyis Magyarországon, egy idő után elfog a hiányérzet. Akár úgy is mondhatnám, hogy a honvágy. Ilyenkor megpróbálok magamba tekinteni, és találgatom, hogy pontosan miért is hiányzik nekem Amerika.

Az ott töltött évek alatt, úgy látszik, csak megszerettem Amerikát. Szerepet játszhat ebben, hogy megszoktam 
a nyelvet, az emberek közvetlenségét, a sárga-narancssárga juharlombokat, és még sok mindent, amit szeretni lehet. Amerikát kritizálni nem nehéz, és persze én is szoktam. Most azonban csak azt szeretném leírni, hogy mi az, ami igenis szerethető rajta, ha az ember már ott lakik, és úgy-ahogy otthonának tekinti.

Magyarországra hazaérkezni mindig nagy élmény. Eleinte különösen hat, hogy körülöttem mindenki magyarul beszél. Néhány napig is eltart, míg ezt megszokom, és már nem hegyezem annyira a fülemet, és nem szeretnék mindenkinek odaintegetni, hogy én is magyar vagyok. A magyar itt már nem az a titkos nyelv, amit csak ketten beszélünk a férjemmel, hanem egy általános közeg, ami állandóan, minden irányból körülvesz. Ez nagyon jólesik, és mégis, egy idő után elkezd valami hiányozni. Egy kis nosztalgiát érzek, ha amerikai angol üti meg a fülemet.
Úgy látszik, megszerettem a hangzását. Pedig az első időkben, emlékszem, fárasztónak találtam. Erősen koncentrálnom kellett, és mégis csak találgattam, mit beszélnek körülöttem. Csak otthon volt egy kis megnyugvás. Vagy még ott sem, mert a rádió mindig szólt. Volt, hogy befogtam a fülem, és kértem a férjemet: kapcsoljuk már ki egy kicsit. Idővel megszoktam. Abból látszott, hogy kezdem megszokni, hogy már nem kellett nagyon erősen odafigyelnem, mégis eljutott 
a tudatomig, akár mosogatás közben is, hogy miről szól 
a műsor. De ha valami nagyon érdekelt, továbbra is előfordult, hogy ránéztem a készülékre – mintha valami támpontot keresnék a megértéshez.

Az akcentus mint személyiségjegy
Ha pedig nekem kellett megszólalni, még nagyobb drukk volt bennem. Pedig abban az egyetemi városban, ahol eleinte laktunk, sokan sokféleképpen beszéltek angolul. Még 2002-ben jártam egy „kiejtésjavító és akcentuscsökkentő” tanfolyamra. A tanárnő az első órán elmondta: nem az a cél, hogy elveszítsük az akcentusunkat, hiszen az a személyiségünk része. Csak arra kell törekednünk, hogy a beszédünk ne legyen nehezen érthető, mert az nem jó sem nekünk, sem a környezetünknek. A csoportban különféle nemzetiségűek voltak, és mindenkinek más jelentett nehézséget: a koreaiak például az f és a p hang között nem tudtak különbséget tenni. Egyikük azt panaszolta, hogy amikor kávét kér, mindenki úgy érti: fénymásolni akar.
Az órákon kis tükörrel néztünk a szájunkba, és egy gumiszalagot nyújtva gyakoroltuk, hogy melyik magánhangzót milyen hosszan kell ejteni. Sokat próbáltam – ha éppen úgy gondoltam, nem hallja senki – az „e” hangot olyan nyitott szájjal kiejteni, mintha valójában „á” lenne. De tanfolyam ide vagy oda, a legegyszerűbb dolgot sem tudtam úgy mondani, hogy ne mosolyogjanak rám: honnan való vagyok?

Kedvesek
Annyi biztosan igaz, hogy az (enyhe) akcentus inkább előny, mint hátrány. Az emberre mindjárt kedvesen néznek, és rögtön megvan a kiindulópont a beszélgetéshez. 
A Princetonban töltött évek alatt azt tapasztaltam, hogy mindenki szívesen meghallgat, ha a magyaros főzés lényegéről beszélek (jó sok paprika), vagy arról, hogy a nyelvünk mennyire elszigetelt. Kérdezgetnek is. Akad, aki több-kevesebb tájékozottsággal, és persze olyan is, aki inkább csak kedvességből. – Vidám emberek laknak arra? – kérdezte egy fekete fiú, aki valahonnan a Karib-térségből származott, és sugárzott az életörömtől. Biztos nem értette, miért habozok a válasszal.
Princeton színes volt és érdekes, eleinte mégis gyakran elcsodálkoztam: hogy kerülök én ide? Gyakran meg is kérdezték tőlem, mi hozott Amerikába, és ilyenkor mindenkivel megosztottam ottlétem szép és romantikus magyarázatát. Legtöbben mosolyogva gratuláltak a házassághoz, majd kérdezgettek tovább: hol ismertük meg egymást, mit dolgozik a férjem, hogy tetszik eddig Amerika, és így tovább.
Már a kezdetektől feltűnő volt, hogy az amerikaiak mennyire közvetlenek. Ismeretleneket is habozás nélkül megszólítanak. Olykor csak egy-egy kommentár erejéig, de az is gyakori, hogy kiadós beszélgetést kezdeményeznek – mondjuk egy kávézóban vagy a buszon. A faggatózás nem számít tolakodásnak. Természetesnek és illendőnek tartják, hogy egy kicsit szóba álljanak azzal, aki véletlenül a közelükbe került. Amikor búcsút mondanak, további szép napot (vagy jó utazást) kívánnak, és hozzáteszik még ezt a formulát: It was nice talking to you. Vagyis hogy jó volt beszélgetni. Akin látják, hogy külföldi, attól gyakran megkérdezik, honnan jött és mióta van Amerikában. Az is gyakori, hogy valami elismerőt mondanak az angoltudásáról, vagy megdicsérik 
a kellemes akcentusát, mondjuk ezekkel a szavakkal: I love your accent!

Mire jó a nyelvi panel?
Amerikában a hétköznapi társalgási nyelv tele van kész fordulatokkal. Állandóan halljuk a köszönésszerű jókívánságokat: legyen szép a napunk, vigyázzunk magunkra, vezessünk óvatosan. Gondolhatjuk persze, hogy ezek sablonok, ám vannak, akik nagyon ügyesen alkalmazzák őket: variálják a hanglejtést, kicsit a szavakat is. 
A hangszínből gyakran azt lehet érezni, hogy amit mondanak, azt valóban komolyan is gondolják. Azonkívül adódnak helyzetek, amikor ezek a mondások nagyon jól működnek. Ha egy kávézóban ügyetlenséget követünk el – kiborítjuk a kávét, és körülöttünk minden úszik –, a rögtön ott termő dolgozó szinte biztosan ezt mondja: „Nem probléma, rendszeresen előfordul!” A helyzet valóban kevésbé kellemetlen így, mint ha morcosan, szó nélkül takarítaná fel a nyomokat.
A mindennapi helyzetek így simán alakulnak, az embert mindenhol kedvesen szólítják meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy eleinte ne éreztem volna magam magányosnak. Kulturális háttérismeretek híján gyakran nem értettem, miről beszélnek körülöttem, vagy min nevetnek. Emlékszem, egyszer mindenki amerikaifutballról beszélt és 
a Super Bowl miatt volt nagy izgalomban. Úgy éreztem, meg kell szólalnom, ezért megkérdeztem: – Na és hogy játszik idén a New York Yankees, bekerülnek a döntőbe? Egy pillanatra csend lett, aztán nevetve mondták: De hát az egy baseballcsapat!
Az idő múlásával mégis minden érthetőbb lett, az újságokban viccesebbek lettek 
a karikatúrák, és az emberek beszéde „sokat javult”. Mára előállt az a helyzet, amit más bevándorlók is gyakran leírnak: állandóan vágyom vissza Magyarországra, de amikor éppen ott vagyok, Amerika is hiányzik. Ennek az országnak is van egy szerethető arca. Ősszel például gyönyörű színeket öltenek a juharfák. Vannak ünnepei, hagyományai, és a történelme is érdekes. De magyar szemmel nézve igazi különlegessége az a közvetlenség és barátságosság, amit megpróbáltam leírni.

Tavaly tavasztól Massachussetts államban lakunk, egy másik egyetemi kisvárosban. Itt is szép az ősz, és ha az utcán megyek, mostanában az emberek még szebben mosolyognak, még kedvesebben köszönnek. De ez már azért van, mert az egyéves kisfiamat tolom magam előtt a babakocsiban.

Szöveg: Olchváry Dorottya Ez a cikk először az Éva 2010. márciusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek