Hanna-blog: Olasz nyelv kezdőknek

2010. augusztus 15. vasárnap
A menstruációt megelőző hét – most már nyilvánvaló – leépít. Amikor a szervezetem felkészül a havi csapásra (mert bár eddig meg sem kottyant, mostantól csapás a javából), legyengülök. Az életkedvem is rohamosan csökken. Az elkeseredettség, a fojtó, magatehetetlen sírórohamok, a kilátástalanság... Tudom, hogy a környezetemnek is megterhelő; főleg a semmittevésem. Egyszerűen alig tudok felkelni az ágyból. Ha mégis megteszem (mert enni és pisilni kell), bukdácsolva, ólomsúlyúan közlekedem. Mintha kiszívnák az összes energiámat.
Jövő héten elkezdem írni a szakdolgozatomat. Aztán Dánia a cél. Röhögnöm kell; hiszen hogy vállaljak munkát külföldön, hogy finanszírozni tudjam az albérletet? Még bébiszitternek sem mehetek, mert elfáradok. Fizikai munkát nem végezhetek, dánul pedig nem tudok, hogy olyasmit vállaljak, ami az anyanyelvűek kiváltsága. Ilyenkor felgyülemlenek bennem a megalapozatlan félelmek. Nem megyek ki az utcára, mert nehéz a mozgásom, biztos meg se tudnék mozdulni. Az ember a végsőkig képes mozgósítani az energiáit. Annyit, amennyi éppen kell. Ha többre van szükség, többet.
A következő cél, hogy uralkodni tudjak a szörnyű menstruációs-érzésen. Minden a tudaton múlik, ugyebár. Tudom, hogy menni fog. Fokozatosan fedezem föl magamban a hiányosságaimat, a célokat. A teljes élet, sőt, a Maslow-piramis minden szintjének kielégítése a végső cél. Mindig is ez volt. A tökéletességre való törekvés. Pusztán annyi változott, hogy eddig sokkal közelebb éreztem magam a tökéletességhez. Már látom, rengeteget kell tanulnom még magamról. Ahogy befejezettnek érzem a folyamatot, jön egy újabb hiányosság, amit meg kell oldanom. Mindenkinél így van, a különbség csak az, hogy én kaptam egy plusz akadályt. És ha ezt nem kapom, talán még most is hibátlannak érezném magam.
Rengeteget fogytam; az arcom szinte csont és bőr, a kezeim, mintha összementek volna. A hasam épp úgy görcsöl, mint három éves koromban, amikor anyuék mentőt hívtak hozzám, de mire kijöttek, elmúlt a fájdalom.
A szúrásokat és az 500 méter sétát követő fáradtságot rettentően unom. A Zamboni-féle műtét nem hiszem, hogy egyhamar (idén vagy jövőre) elindul itthon. Nem baj, úgy is kíváncsi vagyok Zambonira, felkeresem. Naná!

Szerző: H. Hanna. Ez a cikk a www.evamagazin.hu számára íródott. Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek