Dubrovnyik és Bratyiszlava 4.rész

Szóval: Dubrovnyik és Bratyiszlava egy kisfiú és egy kislány, hétéves formák, egy osztályba járnak, egy padban ülnek, egymás mellett laknak, barátok, és van egy varázshelikopterük, ami csak akkor válik láthatóvá, amikor egyszerre csettintenek az ujjukkal.
Vagy akkor sem! Mert képzeld, mi történt amikor éppen kirándulni voltak egy erdőben! Az, hogy rettentően elfáradtak. Azt gondolták, csak egy csettintés, és sitty-sutty, már repülhetnek is haza. De hiába csettintettek, a helikopter nem jelent meg. A második csettintésre sem. A harmadikra sem. A negyvennyolcadikra sem.
– Mi a manó ez? – csodálkozott bedagadt, tűzpiros ujjait rázogatva Bratyiszlava.
– Nem tudom. De igencsak komoly dolognak tűnik – felelte titokzatos ábrázattal Dubrovnyik. – És hiába vagyunk nagyon fáradtak, jobb, ha elindulunk hazafelé gyalog, nehogy besötétedjen, aztán majd csak rájövünk, mi is történhetett.
Próbáltak sietni, de nem nagyon bírtak, inkább csak olyan baktatásfélére voltak képesek – éhség, szomjúság, fáradtság gyötörte őket, sajgott a lábuk, sajogtak az ujjaik. Meleg vacsoráról, zuhanyról és ágyról ábrándoztak, de még vagy egyórányi út állt előttük. Hirtelen megpillantottak egy kis őzet, akinek csapdába szorult az egyik lába. Az állatka meglehetősen el volt gyengülve, sírni sem bírt már, pedig iszonyatosan fájhatott a szilánkosra tört sípcsontja.
– Kórházba kell vinnünk, különben meghal! – mondták egyszerre.
Dubrovnyik minden erejét összeszedve szétfeszítette a tüskés vascsapdát, Bratyiszlava pedig kiemelte az őzet. Betekerték a reszkető kis jószágot Dubrovnyik pulóverébe, és már futottak is.
Igen, igen. Futottak. Jól emlékszel, hogy az előbb még bandukolni is nehezükre esett, nyugodtan hívhatjuk akár vánszorgásnak is, amit csináltak, teljesen ki voltak purcanva, és most meg valóban rohantak. Mondhatni visszapurcantak. Tudod, miért?
Szerintem azért, mert annyira segíteni akartak a bajba került állatnak, hogy a saját bajukat el is felejtették. Meg voltak táltosodva, és vágtattak az erdőn át a kis őzzel.
– Fúúú, most lenne csak igazán jó a helikopter! – lihegte Bratyiszlava.
– Aha – jött a hang Dubrovnyikból. – Próbáljuk meg újra! Egy, kettőőő, háááá-rom!
És csak úgy futás közben csettintettek egyet, aztán majdnem neki is rohantak a helikopterüknek, mert az ott termett előttük, alig bírtak lefékezni.
Dubrovnyik beindította a motorokat, felpörögtek a propellerek, süvített a rotor, és már föl is szálltak. Két perc negyvenkét másodperc sem telt bele, és ott volt az állatorvosnál az őz, kezdődött a műtétje.
Otthon Dubrovnyik és Bratyiszlava elmesélték a furcsa helikoptertelen történetet a szüleiknek. A felnőttek azon a véleményen voltak, hogy a helikopter végül azért jelent meg mégis, mert máson, egy valóban bajban lévőn próbáltak segíteni, és nem csak a saját lustaságuk miatt akarták a varázserőt használni, mint az elején.
Mondom, ez történt a felnőttek szerint. Te mit gondolsz?

Szöveg: Jakabffy Csaba, illusztráció: Byan. Ez a cikk az Éva 2012. januári számában jelent meg először. Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek