Dubrovnyik és Bratyiszlava 3. rész

Nálunk minden gyerek tudja, hogy Dubrovnyik egy kisfiú, Bratyiszlava egy kislány. Hétéves formák, egy osztályba járnak, egymás mellett ülnek. Barátok. És van egy varázshelikopterük, ami hopp, ott terem, ahol ők vannak, ha egyszerre csettintenek az ujjukkal.

Legutóbb akkor volt rá szükség, amikor őszi kirándulásra ment az egész iskola. Minden osztály egy-egy busszal. Dubrovnyik és Bratyiszlava osztályának jutott a legszebb busz. Piros volt, emeletes. A más osztályba járó gyerekek irigyek voltak, mert az ő buszuk egyáltalán nem volt olyan szép. De azok legalább elindultak. Az emeletes piros meg nem. A többi osztály már rég kigördült a suli udvaráról, és kárörvendően integettek Dubrovnyik és Bratyiszlava csoportjának.
- Krrrr. Krrrrr-krrrrr – csak ezt mondta a motor, amikor a sofőr bácsi elfordította a slusszkulcsot a gyúj­táskapcsolóban. Aztán meg már ezt se. A sofőr bácsi leszállt, és mivel a busz farmotoros volt, nagy hümmögve hátraballagott, szerelni kezdett. Hamarosan ott állt mögötte az egész osztály, meg a tanár néni is. Kis idő múlva a sofőr bácsi kibújt a motortérből, fekete volt az olajtól a keze meg a homloka.
– Nem értem. Nem értem, mi lehet a baj – ismételgette, és gondterhelten végigsimított az arcán. Ettől aztán az álla és az orra is fekete lett. Nagyon viccesen nézett ki! De senki sem nevetett. Sőt, a gyerekek szép lassan és egymás után sírva fakadtak.
– Mi lesz most velünk? Nem tudunk elmenni kirándulni, pedig annyira vártuk már – hüppögtek, és annyi könny folyt ki a szemükből, amennyivel a sofőr bácsi már simán lemoshatta volna az arcát, de nem tudta, hogy maszatos, mert nem mert neki szólni senki.
Aztán a sofőr megpróbált hívni a központi garázsból egy másik buszt telefonon, de csak annyi történt, hogy a kezétől olajos lett a telefon, a telefontól meg a füle is, de másik buszt nem tudtak küldeni. Na, lett erre még nagyobb zokogás, már a tanár néni is a szemét törölgette. Csak Dubrovnyik és Bratyiszlava nem sírt. Az ő szemük ragyogott! Mert tudod mi jutott eszükbe?
Hát persze! Egyszerre csettintettek az ujjukkal, és hopp, ott termett a varázshelikopter. Dubrovnyik és Bratyiszlava azonnal intézkedett. Mindenkit beültettek a buszba, amit aztán két jó erős hevederrel átkötöztek és a helikopterre akasztottak. Dubrovnyik bepattant a pilótaülésbe, Bratyiszlava a navi­gátorülésbe, és start! Fölpörögtek a propellerek, magasba emelkedett a helikopter, és vele együtt a busz is az egész osztállyal. Amerre mentek, az emberek nem hittek a szemüknek.
– Odanézz, egy repülő, piros emeletes busz! – mondogatták.
– Aha, és Dubrovnyik és Bratyiszlava meg a varázshelikopterük! – lelkendeztek mások.
A busz úgy úszott a levegőben, mint hal a vízben, és rövid idő alatt lehagyták az összes többi osztály buszát. Természetesen ők értek elsőnek a meseszép várhoz és utolsónak indultak vissza, így sokkal több idejük maradt játszani, mint a többieknek. Otthon pedig hatalmas tömeg várta őket az iskolaudvaron. Éljeneztek, tapsoltak, amikor landoltak. Mindenki boldog volt, vidám, elragadtatott, és mindenki Dubrovnyikot és Bratyiszlavát dicsérte, mert megmentették az osztálykirándulást. A sofőr bácsi még sírva is fakadt a meghatottságtól, és amikor letörölgette a könnyeit, alaposan összemaszatolta magát már a szeme körül is.
– Igazi hősök vagytok, gyerekek! – mondta Dubrovnyiknak és Bratyiszlavának, és megsimogatta a buksijukat. A hősök haja kissé olajos lett, de gyorsan bepattantak a helikopterbe, mielőtt a sofőr bácsi még meg is ölelte volna őket. Otthon a szüleiktől is hatalmas dicséretet kaptak. Zuhanyozás előtt pedig számoltak, csettintettek, és a gép már ott sem volt. Mintha álmodták volna az egészet. Pedig csak most indultak aludni.

Szöveg: Jakabffy Csaba, illusztráció: Byan. Ez a cikk az Éva 2011. decemberi számában jelent meg először. Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek