Gebegyerek és Hasipasi: Karácsony

Álltam a játékboltban. Már megint nyakamon volt a karácsony.
Na, jó, ez így valóban túl negatív.
Álltam a játékboltban. A hideg ellenére is melegség járta át a lelkemet, mert közeledett karácsony szent ünnepe.
Igen, igen, ez meg szerintem is túl nyálas.
Az igazság valahol a kettő között lehet. Mert vannak a karácsonynak szép pillanatai is, de amíg azokig eljut az ember – a szentestére gondolok, a nyugalomra, a fenyőillatra, a fényekre, a kölykök örömére meg a másnapra, amikor egy kiadós hógolyózás és szánkózás után szerencsés esetben némi lehetősége adódik a férfiembernek, hogy gyomrát diós bejglivel színültig töltve elnyúljon olvasni az ágyon –, szóval amíg idáig ér az ember, addig annyi megpróbáltatáson kell keresztülmennie, hogy mindaz nyugodtan nevezhető a mindenkire kirótt, rendes évi kálváriajárásnak. Nem részletezném, tudja ezt minden szülő, akinek az év végi munkahajrá mellett kell gondoskodnia arról, hogy olyan legyen az a pár nap, ahogyan megálmodta.
A játékvásárlásról viszont beszélnék.
Szóval álltam a játékboltban. Nem sokkal korábban pedig előtte. Sorban. Azt megelőzően pedig egy másik játékbolt előtt egy másik sorban. A városban, ahol éltünk, három, komolynak mondható játéküzlet volt a központban, meg volt a város szélén egy olyan diszkontféle, a másik szélén egy állandó kínai piac, ezen felül különböző tereken alkalmi árusoktól is lehetett játékokat venni. Bennük eleve nem bíztam. A kínai piacosokban pedig már nem. Mert volt olyan időszak, amikor minden fillér számított, így ott szereztem be a karácsonyi ajándékokat, amiket huszonötödikén reggel szinte már ki is lehetett volna dobni, mert szétestek, elromlottak, nem működtek. Egy évvel később tehát már játékboltban vásároltam, de nagyjából ugyanúgy jártam, úgyhogy ha tetszett, ha nem, karácsony után blokkot szorongatva és reménykedve mehettem vissza a boltokba. Ahol persze cserélni nem tudtam, mert már semmi sem volt, de fölvettek egy listára, hogy majd szólnak, ha lesz, tehát mehetek majd harmadszor is. Nagyjából ugyanezt végigcsináltam egy évvel később, majd végleg feladtam a reményt, hogy az akkori játékkínálatból valami igazán szellemes, tartós, készség- és képességfejlesztő, de szórakoztató játékot tudjak beszerezni Gebegyereknek és Hasipasinak.
Ilyen múlttal a hátam mögött álltam tehát a játékboltban. De már csöppet sem aggódva. Rutinos szülőként elnéző mosollyal figyeltem azokat a feszült lelkesedéssel keresgélő kezdő apukákat és anyukákat, akiknek még ott égett a tűz és a hit a szemében, hogy tartós és értelmes játékot fog találni a csemetéjének. Én már tudtam: ilyen nincs. Illetve, azért mégiscsak létezett már akkor is minőség.
Álltam tehát a játékboltban. De már nem keresgéltem, hanem ahogy a tömeg engedte, mentem a legós polchoz. Két nagy dobozt leemeltem, és kész. Aztán már csak egy könyvesboltot ejtettem útba, mert könyv az mindig kell. És ez be is vált hosszú időre. Könyv és lego. Gebegyerek és Hasipasi – hiába kapták látszólag ugyanazt – sokadszorra is örülni tudtak. Így én is.

sztrímer: „Rutinos szülőként elnéző mosollyal figyeltem azokat a feszült lelkesedéssel keresgélő kezdő apukákat és anyukákat, akiknek még ott égett a tűz és a hit a szemében, hogy tartós és értelmes játékot fog találni a csemetéjének. Én már tudtam: ilyen nincs.”

Szerző: Jakabffy Csaba, illusztráció: Tipozoo műhely. Ez a cikk a 2008. évi decemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek