Válófélben, 7. rész

„Szeretném megmutatni a vagyonmegállapodást az ügyvédemnek, mielőtt aláírom – közöltem a férjemmel egy két évvel ezelőtti nyári napon. – De ő most szabadságon van.”
„Jó, akkor nem megyünk nyaralni, hogy mielőbb elmehess hozzá” – zárta le a beszélgetést Zoli határozottan.
„Nem gondoltam volna, hogy ilyen apa vagy” – eresztettem meg egy beszólást, utalva arra, hogy megfosztaná a gyerekünket egy ingyenes tengerparti nyaralástól, amit a munkahelyétől kapott, és amire a családi kasszából nem telt volna.
„Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem vagytok felnőttek” – mondott valami ilyesmit az anyósom (nekem, nem a fiának!) pár nappal később, amikor beszámoltam neki, miért nem megyünk nyaralni. És akkor magamba szálltam. Tényleg harcolni kell? Tényleg nem lehet a gyerekünkre tekintettel lenni? És beleegyeztem, hogy aláírom a vagyonmegállapodást az ügyvéddel való konzultáció nélkül, csak menjünk el Bátorral a tengerpartra pancsolni. A vagyonmegállapodással egyébként nem jártam rosszul, bár a hivatalos, ügyvéd előtti ellenjegyzésre csak két évvel később került sor, méghozzá miattam. Szerettem volna ugyanis a másik, még szörnyűbb megállapodással együtt véglegesíteni: az pedig a gyerekelhelyezésről szólt. De nevezhetjük „gyerekmegosztásnak” is.
A gyerekelhelyezés szövegére hónapokig rá sem bírtam nézni. Ha kinyitottam a dokumentumot, amit a még velem élő férjem e-mailben küldött át nekem, sírhatnékom támadt. Még a nyaralás elmaradásáról szóló beszélgetés végén a kezébe adtam papírra felvázolt javaslatomat, hogy hogyan is képzelem a nálam elhelyezett gyermek apás napjait (egyik héten három, másik héten két nap), mire ő azt mondta: „Jó tárgyalási alap.” Ehhez képest a tőle kapott jogi szövegben az szerepelt, hogy a gyerek az apjánál van elhelyezve, és az egyik szülőnél tölti a páros, a másiknál a páratlan heteket. Ültem a képernyő előtt, teljes bénultságban. Megdöbbentő volt a felismerés, hogy a férjem mostantól fele-fele arányban lesz képes a gyerekünkkel lenni. Eddig miért nem?
„Most már lehetővé teszi a munkám” – szólt a szűkszavú válasz. Tény, hogy korábban Zoli rengeteget dolgozott, önkéntelenül is belekergetve engem a magányos kismama szerepébe. Épp ezért sejtettem, hogy ez a kijelentése csak félig-meddig lesz igaz. Sejtettem, hogy amikor majd nem tud Bátorért menni az oviba, a nagymama fog beugrani (még akkor is, ha én ráérnék). De nem sejtettem, hogy amikor Zolinak elfoglaltsága akad, az új nőjére, Ágira bízza Bátort ahelyett, hogy megkérdezné tőlem: „Te, nem vigyáznál addig a fiunkra, amíg én…?”
Pedig ez benne van a gyerekelhelyezési megállapodásban. Idén nyáron ugyanis (bizonyos módosításokkal) azt is aláírtam. Egyrészt azért, mert Zoli megzsarolt, hogy addig nem költözik el, amíg bele nem egyezem az 50-50 százalékos gyerekelhelyezésbe. Másrészt mert a fiam nagyon apás, hazugság lenne ezt eltagadni. Harmadrészt a gyerekelhelyezést csak most, egy évvel Zoli elköltözése után voltam képes aláírni, amikor már csupán jóváhagytam a kialakult status quót. Mert közben Bátor hozzászokott az újfajta felálláshoz.
Ráadásul egyszer Zoli felhívott, és nem számon kért, hanem kért. „Szükségem lenne a nekem járó pénzre, alá tudnád írni a vagyonmegállapodást?”
És amikor végre a férjem nem utálkozott, nem acsarkodott, nem alázott meg a közös gyerekünk előtt, hanem emberi hangon megkért, aláírtam. Mindkettőt.
 

Fotó: Europress
Ez a cikk Válófélben címmel az Éva magazin 2010. évi augusztusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek