Fogadósné aranyvirág

Kora reggel az öt gyerek már indulásra kész. Egy óvodás, a többi iskolás. Birkin Teodóra hattól kilencig etet, pakol, puszit oszt, szállít, aztán hazarohan. Épphogy végez a házimunkával, a főzéssel, a kisebbek már jönnek is ebédelni. A világot járt angoltanárnő nem csak a népes családot látja el, falusi házuk felső szintjén egy fogadót is üzemeltet.

Hogy állsz az idővel?
Mindenre van három órám. Ha így osztom be, egész jól megy, még tanítani is szoktam. Nem mozdulok ki, nem járok sehova, itt a főhadiszállásom Pilisszentkereszten, én itt tudok kiteljesedni. Emiatt furcsán is néznek rám a helybéliek. Pedig tényleg azt csinálom, amit akarok.

Nem esne jól néha kiszakadni egy kicsit a mindennapokból?
Az anyaság nekem küldetés, ami tizenöt éve tart. Huszonkét éves voltam, amikor Csenge megszületett, és még nem volt egyéves, amikor Angliába költöztünk. A férjemmel itthon ismerkedtünk meg, én fordítottam, angolt tanítottam, ő pedig született angol, hát benne volt a pakliban, hogy elmegyünk innen. Egy kis brit faluban kapott munkát, én pedig egyedül voltam, segítség nélkül egy pici gyerekkel, egy idegen országban. Másfél évre rá megszületett Milán, és az élet ettől kezdve jó ideig a pelenkázásról szólt. Angliában tapasztalt kétgyerekes anyuka lett belőlem, sok kismama fordult hozzám tanácsért, én meg örültem, hogy segíthetek. Mert az enyémek nőttek, ovis lett mind a kettő, de óvodába már Dél-Afrikában jártak, mert a férjem később ott kapott munkát.

A pelenka nem téma
Hogy bírtad az állandó költözködést?
Nagyon akartam menni. Vízöntő vagyok, kellett a pörgés, a változatosság. Először arról volt szó, hogy csak egy évre megyünk Afrikába, aztán négy lett belőle. Ahogy a két gyerek óvodába került, egyre jobban felszabadultam, sok mindenre jutott időm, ráadásul tele voltam energiával, tenni akarással. Elmentem önkéntesnek egy krízisotthonba, ahol a szülésre készítettem fel kismamákat. Csakhogy itt nem csupán bájosan elbeszélgettünk az anyukával a szoptatás vagy a pelenkázás kezdeti nehézségeiről, itt bizony megjelent a kőkemény valóság: tizenkét éves, családból kitagadott kislányok, HIV-fertőzöttek, megerőszakolt nők, drogosok, utcalányok, öngyilkosságra kész terhes anyák jártak hozzám. Akkor azért felmerült bennem a kérdés: biztos, hogy elég vagyok én ehhez? Úgy éreztem magam, mint egy orvos a háborús övezetben, azzal a különbséggel, hogy én délután hazamehettem a saját gyerekeimhez.

Nehéz lehetett letenni a sok problémát, sorsot, és otthon megint élni.
Nem volt könnyű, de aztán átkerültem az anyaotthon csecsemőrészlegébe, és bár az is szívszorító volt, némileg mégis megkönnyebbültem. Beléptem a terembe, ahol ott feküdt harminc kisbaba, és mind az enyém volt! Úgyhogy örültem. Rengeteg HIV-pozitív és sérült csecsemő is volt az otthonban, a legtöbb időt velük töltöttem. Aztán beleszerettem az egyik kicsibe. Az öt hónapos és mindössze három és fél kilós baba csak feküdt, de bárhova mentem, követett a csillogó, gyönyörű szemével és mosolygott. Kiválasztott magának. Siphiwe nagyon beteg volt, tejallergiától szenvedett, folyton hányt, ment a hasa. Hazavittem, háromóránként etettük éjjel-nappal, hogy erőre kapjon. Otthon persze a gyerekeim is beleszerettek a babába, de vissza kellett vinnem, hiszen hivatalosan nem volt a mienk. Ki is tört a sírás minden egyes alkalommal. Valahogy kikönyörögtem, hogy hetente kétszer elhozhassam az otthonból, és szerencsére gyorsan gyógyult, hamarosan teljesen hozzánk nőtt. Végül a férjem mondta ki: fogadjuk örökbe. Egyéves volt Siphiwe, mire sikerült minden papírt elintéznünk, és végre hivatalosan is a kisfiunk lett. Ahogy hazajöttünk, elkezdtem angoltanárként dolgozni, tanítottam, fordítottam – és nagyon unatkoztam. Olyan vágy tört rám még egy kisbaba után, hogy azt hittem, belepusztulok. A férjem már a második után felmutatta a stoptáblát, de látta, hogy rettenetesen szenvedek, hát megesett rajtam a szíve. Megszületett Lukács és rá három évre Mabel-Lujza.

Szervezés kérdése
Most már megnyugodtál?
Én még legalább három gyereket szeretnék, de be kell látnom, sajnos vannak anyagi korlátaink is. Így aztán amikor Mabel-Lujza hároméves lett, és kiderült, hogy csinálnom kell valamit, másban kezdtem keresni az önmegvalósítást. Rájöttem, hogy ennyi gyerek mellett csakis olyasmi jöhet szóba, ami itt helyben megoldható, ami a házhoz köt. Innen jött az ötlet, hogy próbáljuk meg a falusi turizmust. Otthon vagyok, mégis kapcsolatban a világgal: olyan, mintha kimozdulnék. Nagyon sokféle ember fordul meg itt nálunk.

Régen az egész házat belakta héttagú családotok. Nem szűkös most a hely?
A dolog nagy átrendezést igényelt, ez tény. A családunk az alsó szintre költözött, a fiúk hárman vannak egy szobában, mi a nappaliban a kicsivel, egyedül a nagylányomnak járt a külön szoba. Amúgy meg úgyis mindenki a konyhában meg a nappaliban él, a kevés hely összehozza a családot, együtt vagyunk, ami szerintem kifejezetten jót tesz.

Nem nehéz alkalmazkodnotok ahhoz, hogy a házatokban időnként mások is laknak?
Eleinte nem volt könnyű megszoknom, hogy kinézek az ablakon, és idegenek vannak a kertben, a gyerekek mindig megvárták, amíg elmennek a vendégek, és aztán rohantak ki játszani. Most már, ha a látogatók igénylik, együtt vagyunk, és a gyerekek mindkét oldalon nagyon élvezik. Összeér a munka és a magánélet, de nem baj, mert azt vettem észre, hogy a legtöbb vendég igényli a beszélgetést. Úgy érzem, van egyféle segítő szerep a vendéglátásban, és én szívesen foglalkozom az emberekkel. A legjobb, ha kisbabával érkeznek. Volt olyan kismama, akit én tanítottam meg szoptatni. Nagy vágyam, hogy egyszer össze-hozzak egy igazi kismamavendégházat, ahol a kikapcsolódás mellett lehetne beszélgetni, segíteni, tanácsot adni. Ha nem volna öt gyerekem, biztos dúlaként dolgoznék egy női börtönben. De olyan vendég is megfordult már itt, aki azért jött, hogy elbújjon. Ez a lány az öngyilkosság határán volt, aztán rengeteget beszélgettünk, felépült, azóta is visszajár, a barátnőm lett.

Nincs szükséged arra, hogy magadra is szánj egy kis időt?
A nagymamám a példaképen, aki tizenkét gyereket szült, és mindig mosolygott. Akkor érezte jól magát, ha ott volt körülötte az összes gyereke. Én még soha egy napot sem töltöttem a gyerekeim nélkül. Egyébként meg este tíz után, akár hiszed, akár nem, már csak a férjemmel foglalkozom.

És a karrier?
Nemzetközi tanári diplomám van, építgethettem volna a karrierem, dolgozhatnék multicégeknél itthon, külföldön, akárhol. De én úgy gondolom, csak itt, a saját házamban tudok ennyi területen érvényesülni. Egyszerre vagyok lakberendező, szakács, pszichológus és fogadós. ı

Fülöp Virág interjúja a 2010. augusztusi Évában jelent meg. Fotó: Batár Zsolt, Smink: Simon Lucia

« vissza

Kommentek