Különóra

Mi tartozik a különóra fogalmába?
Minden olyan rendszeres tevékenység, amely az iskolai (óvodai) foglakozáson kívül esik. Sport, nyelv, művészeti órák satöbbi.
Kétféle indítékból járhat egy gyerek különórára: ha valamilyen tantárgy nehezen megy, illetve ha nem elég, amit az iskola nyújt. Az elsőt nevezhetjük korrepetálásnak is.
Vannak gyerekek, akiknek minden délutánra jut valami. Néha nem is egy különóra. Nem túlzás ez?
Ha a délutánjaikat az iskolában, a napköziben töltik, s ezalatt sportolnak vagy zenélnek, vagy színházat játszanak, az kifejezetten üdvözlendő. Az a jó iskola, amely a gyerek a délutánját is értelmes tevékenységgel tölti ki. Ennek nem mond ellent az a elvárás, hogy negyedik osztályig a délután lehetőleg legyen szabad, persze sok mozgással, csoportos játékkal, szemlélődéssel.

A délutáni csoportos foglalkozások az iskolai tananyag folytatásának is tekinthetők. Ezt nyilván iskolája válogatja. Az viszont nem ritka, hogy egy gyerek már három-négy évesen különangolra, balettra jár. És a korral az órák száma egyre nő. Nem terheljük túl a gyerekeinket?
Az óvodáskori úszás, korcsolya, néptánc, balett hasznos dolog, főleg, ha óvodai keretek között zajlik. A külön idegen nyelv azonban még ráér.

Sokszor nagyon nagy a nyomás a szülőkön, mert óriási a verseny. Az jut tovább a jobb iskolába, aki többet tud. És a tudáshoz a különórákon keresztül vezet az (egyik) út.
Valóban nagy a verseny, s nehéz a közhangulatot figyelmen kívül hagyni. Az a legfontosabb, hogy a gyerek igényeihez és teljesítőképességéhez mérjük a feladatait, s minél kisebb a gyerek, annál több idő maradjon játékra és szabad mozgásra. Ám ha rosszul teljesít valamilyen tantárgyból, muszáj besegíteni, csak ne a szülő korrepetálja a saját gyerekét, mert az nem szokott jóra vezetni.
Kétféle hibát is elkövethetünk a gyerek képességeinek kibontakoztatása ürügyén. Ragaszkodunk ahhoz, hogy amibe belefogott, azt vigye is végig: végezze el a zongoraiskolát, járjon vívni, ha szereti, ha nem, mert már beszereztük a fegyvereket, ruházatot, a heti két angolóra pedig ugyebár a kötelező minimum. A másik hiba, hogy mindig új ötletekkel bombázzuk, ha azt tapasztaljuk, hogy nem fűlik a foga valamihez.
Nincs egyféle igazság ebben az ügyben (sem). Vannak gyerekek, akik jól terhelhetők, szárnyakat kapnak a sok feladattól, élvezik, hogy ezerfelé képesek teljesíteni. Egy érzékenyebb lelkű (vagy túl fiatal) gyereknek egy életre elmehet a kedve mondjuk az úszástól, a zenetanulástól, ha rosszak a kezdeti élményei. Időt kell hagyni, gusztust kell csinálni hozzá, a gyereknek meg kell szoknia a közeget. Nagyon sok múlik az edző, a tanár személyén.

Anyagi oldala is van ennek a kérdésnek. A különóráknak ára van. A kisebbek ráadásul nem tudnak egyedül eljutni a különböző helyszínekre, amelyek általában nem a szomszéd utcában vannak. Kötetlen munkaidőben dolgozó szülő, hadra fogható nagyszülő, bébiszitter a megoldás. Már akinek.
Ha nehézséget okoz a különórák díjának kifizetése, a gyerek odajuttatása, akkor nem biztos, hogy megéri. Felborulhat tőle a családi dinamika, és akkor borul minden.
Mit tegyünk, ha azt látjuk, hogy a választott sportban, zenetanulásban sikeres, de az iskolai eredménye romlik?
Ne tiltsuk el a dzsúdótól, ha rontott matekból. A sportban (zenében, agyagozásban) elért sikerélmény hatással lesz minden más teljesítményére.

Akkor is, ha nem kimagasló az eredménye?
Hagyni kell, hogy kiforrjon, miben tehetséges. És a cél az, hogy jól érezze magát avval, amit csinál.

Cikkünk szakértője dr. Bárdos Katalin pszichológus.

« vissza

Kommentek