Sakkherceg

A cél, hogy a sakk kötelező tantárgy legyen az Európai Unió tagállamainak iskolai rendszerében.

A sakk játék, tudomány, sport, a gondolkodás művészete, melynek segítségével játékos keretek között érthetők meg és gyakorolhatók szociális, társadalmi létünk alapnormái. A logikus gondolkodás mellett értékes tudást ad a szabályok szükségességének belátása, a szabályok megértése, elfogadása és betartása, a fair play és az esélyegyenlőség igénye és értékelése, a siker és kudarc elviselése, a nyertes és vesztes szerep élménye, a rendszer felfedezésének készsége, az algoritmizálás, a modellezés, az analógiák észrevétele.

Anya, sakkozunk?
– Anya, neked mi a sakk? – kérdezi Kornél, a hatéves, aki már nem ül le velem játszani. – Sport, hobbi vagy tudomány?
(Nekem, nyomorult bölcsésznek, aki már a hatéves fiától is kikap? Magasművészet – gondolom magamban, de csak bután visszakérdezek.)
– Miért, neked mi?
– Nekem harc.
Hatéves, fiú és győzni akar. Mindig, mindenben. Fociban, zoknifelhúzásban, nindzsagóban, sarokig elfutásban, úszásban, sorban állásban, zabpehelyevésben. Mindent számon tart, összead, kivon, bekalkulál. Az életkorát, a súlyát,
a magasságát, a gólokat, a dzsungelmánia-kártyákat, a napokat, a perceket. A zsebben hordható sakkautomatát és a műemlék jellegű, kiállítási célból őrzött kincseket nem számítva 11 sakktáblája van használatban (ha karácsonykor szimultánt ad a családnak, pont beterítik az egész nappalit), és egy nagy kupac arany-, ezüst- és bronzéremmel is rendelkezik. A legutóbbi ezüstöt egy országos rapidbajnokságon szerezte a 8 éven aluli fiúk között elért második helyezéssel. Alex megint jobb volt, mint a múltkor is, de egy évvel idősebb, ő már iskolába jár.

– Mit tud Alex, mi az erőssége?
– Van, amikor úgy játszik, mint egy nagymester, mint akinek 2300 pontja van.
– Annyi az Élő-pontja?
– Nem, csak 1590, de úgy játszik, mintha 2300 volna neki.
– Szerinted mitől tud olyan jól sakkozni?
– Mindent látó szemüvege van. Így le szokott lógni az orrán (mutatja), és nem néz el semmit.
– Jó, csak viccelsz.
– Nem, anya, komolyan így van.

Egy mindent látó szemüveggel persze könnyű. Nekünk nincs, mi el-elnézünk egy tisztet, olykor még egy királynőt is. Ha itthon, apa ellen történik az „elnézés”, akkor még borul a tábla, repülnek a figurák, tombol, hisztizik, ha versenyen, akkor már szeme nem rebben, foga összeszorul, könnyét benyeli, agya megfeszül és gondolkodik. Együtt láttuk a filmet (A bajnok, 1993), én is tudom, nincs veszve minden, a főszereplő kisfiú vezérhátrányból is tudott fordítani, és a végén nyert. Akárhányszor nézzük újra, az a fiú a filmben mindig nyer.

– Te miben vagy jó?
– Abban, hogy nem lépek rögtön.

Két éve próbálkozott vele először az apja, aki egykor sikeres ifjúsági sakkversenyző volt. Nem tudja, nem emlékszik, miért hagyta abba, mindegy is, de alig várta, hogy próbát tegyen a gyerekeivel. Csalódott volt, amikor rájött, hogy a kölkeit nem érdeklik a bonyolult lépések, ingerült lett, ha bábozni kezdtek a táblán a figurákkal, és láttam, hogy megijedt, hogy valamit máris elrontott. Néz rám, de én nem szólok, csak nézek vissza azzal a vekerdys arckifejezésemmel, és tudja, hogy mit gondolok: hagyjuk békén a gyerekeket, ne fejlesszük, ne képezzük, csak engedjük meg nekik, hogy játsszanak, azt és amennyit csak akarnak. Persze van egy montessoris énem is, aki azért nem bíz mindent a véletlenre, elöl hagy a szobában egymásra rakós, ügyességi húzogatós, egyensúlyozós és mindenféle okos játékot, hátha spontán leveszi a gyerek, és mégiscsak belemegy – csakis magától – a „fejlesztésbe”. Egy sakktáblát persze nem elég elöl hagyni. Abból csak bábozás lesz. Se úszni, se kottát olvasni nem tanul meg magától egy ötéves. Akkor hogyan tovább, kell-e tovább?

A cikk még nem ért véget. A folytatáshoz lapozz!
következő oldal »

« vissza

Kommentek