És megszületett a csoda

Higgyünk benne, mert van ilyen. Három anya története bizonyítja.

Ők egyformán a mieink!
Horoszné Gulyás Margitnak (30) két gyereke van. Ágoston és Adél nem mindennapi körülmények között látta meg a napvilágot, majdnem pontosan kilenc hónap különbséggel. Margóék hálával beszélnek arról a lányról, akinek az első fiukat köszönhetik. – Két éve voltunk házasok, de még nem volt gyerekünk. A vizsgálatok kiderítették, hogy egy-két százalék esélyünk van a ter­mészetes foganásra. Biztattak, hogy ne adjuk fel, de úgy döntöttünk: nem akarunk akár tíz évet várni a bizonytalanra, elindítjuk az örökbefogadási procedúrát. Nem volt nehéz ezt kimondanunk, mert én is örökbefogadott vagyok, a szüleim négyévesen vettek magukhoz. Persze így utólag egyszerűbbnek hangzik, mint ahogy valójában történt, mert nem könnyű megemészteni, amikor az ember szemébe vágják: „hiába próbálkoztok, úgysem lehet gyereketek!” Nehéz volt elviselni a „na, mikor jön már
a gyerek?” típusú kérdéseket meg a nap mint nap elhangzó „majd nektek is lesz, meglátjátok!” jellegű buzdításokat. Egy őszi négynapos ünnepen aztán azt álmodtam, hogy előttem áll az Isten, felém nyújt egy csecsemőt és így szól: „Margó, ez a te fiad, és Ágostonnak hívják.” Az ünnepnapok utáni első reggelen csörgött a telefon. Az ügynökségről kerestek, a hétvégén született egy kisfiú, akit örökbe fogadhatunk! Rohantunk föl Budapestre, találkoztunk a mamával és megnéztük az újszülöttet. Az első hetek még a ba­rátok segítségével is nehezen mentek: hirtelen mindent be kellett szerezni, lezárni a folyamatban lévő munkákat, de a legtovább az tartott, hogy az agyunkban rakjunk rendet. Kilenc hónap terhességgel is időbe telik, míg a szülők hozzászoknak az új helyzethez, nekünk pedig csak három napunk volt rá. Ennek a feszültségnek tulajdonítottuk, hogy a következő hetekben mindig fáradt voltam, és a menstruációm is kimaradt. Aztán gyanakodni kezdtem, vettem egy tesztet, és pozitív lett! Kimondhatatlan volt az örömünk. Persze akadtak, akik a terhességemről értesülve megkérdezték, hogy megtartjuk-e Ágostont vagy visszaadjuk, de természetesen megtartottuk – nevet Margó, és egy fényképet mutat a kis családról. – Adél nyáron született, a bátyja akkor még járni sem tudott. Nem könnyű az élet ilyen kis korkülönbséggel, de szerencsére a férjem nagyon sokat segít. Gyakran kérdezik, lehet-e egyformán szeretni egy örökbefogadott és egy saját gyereket. Erre az a válaszom, hogy mindketten négynapos koruk óta élnek velünk, ők egyformán a mieink!

Meghalok, doktor úr?
Mátrai Csilla (42) mindig mosolyog, lendületesen beszél az ötéves Botondról és a másfél éves Zitáról. – A gyerekeim születése orvosi csodának számít, de a nőgyógyászom szerint vannak megmagyarázhatatlan esetek. Harmincéves koromban a hormonszintem olyan volt, mint egy százhetven éves nőé, így elvileg se megfoganni, se a magzatot megtartani nem lehettem volna képes. Ezt induláskor persze nem tudtam, így az első férjemmel ugyanolyan lelkesen álltunk neki a gyereknek, mint bárki más. Az első terhességem hatodik hetében közölte az orvos, hogy a magzatnak nincs szívhangja. Hirtelen meghalt a lelkem egy darabja, életemben először történt meg velem, hogy valami nem úgy van, ahogy elterveztem. Egy év múlva a következő magzat megint csak hat hétig élt. Ekkor már szinte fogyatékosnak éreztem magam. Csapongani kezdtem, máshol kerestem vigaszt. Extrém kilengéseim igazi jajkiáltások voltak. Egy idő után fölébredt a lelkiismeretem, és elváltam a férjemtől.
A második férjemmel orvosilag mindketten nehéz esetnek számítottunk, de mindent vállaltunk a gyerekért. Problémáink miatt rögtön a lombikot javasolták, sikerült is a beültetés, de az első vizsgálaton itt is elhangzott a világ legkegyetlenebb mondata: „A petezsákban nem mutatkozik életjel.” Két embrió volt bent... Nem adtuk fel, a következő lombiknak újra bizalommal indultunk neki. Sikeres beültetés, hurrá, hárman vannak! De minden úgy történt, ahogy addig... Nem tudom elmondani, mit éreztem.
A pár a harmadik beültetést is megpróbálta, sikertelenül. Csilla második házassága négy év – de évtizedekre is túl sok közös fájdalom – után véget ért. Azt mondja, az elvesztett kilenc gyerek nagyon sokat ki­ölt belőle, minden műtétnél otthagyta lelke egy darabját. A következő hó­napokban nehezen, de elfogadta: neki nem lehet gyereke. – Attól kezdve nem morfondíroztam, hogy mi lett volna, ha. Mindenki előtt vállaltam a történteket, s ez levette rólam a teher nagy részét. Buliztam, dolgoztam és ismerkedtem. Az interneten egy társkereső lapon ráböktem egy férfi adatlapjára. Bár a le­írtak alapján nem passzolt hozzám, valamiért nem hagyott nyugodni. Az első találkozáskor kiderült, hogy részemről bármiféle kapcsolat ki van zárva, úgy meséltem a barátnőimnek, hogy „megtaláltam az antipasit”. Két külön világ voltunk, a mai napig sem tudom, hogy miért találkozgattunk. Pár hónapja jártunk, amikor a szokásos nőgyógyászati cisztakontrollon az orvosom a vizs­gálati monitort nézve elsírta magát. „Meghalok, doktor úr?” – kérdeztem, mire ő felém fordította a képernyőt, és egy hét-nyolc hetes dobogó szívecskét mutatott. Ketten sírtunk...
Az apa a hír hallatán pár hétre elment gondolkodni, bár Csilla biztosította róla, hogy semmit nem kér és vár tőle. – A negyedik hónapban mindent megváltoztattam magamon, hogy ne látsszon, még nem mertem világgá kür­tölni az örömömet, de szép lassan persze mindenkinek elmondtam. Amikor megszületett Botond, az édesapához költöztünk, de a gyereken kívül szinte semmi kapcsolat nem volt közöttünk, hárman három szobában aludtunk. Így igazán különös, ami 4 év múlva történt: szilveszter éjszaka a vendégek miatt „lakótársammal” közös ágyba kényszerültünk, és egyetlen együtt töltött éjszakán megfogant a kislányom! A következő cisztakontrollon az orvosom annyit mondott: „Hát, láttunk már ilyet egyszer.” Zita születése után hazaköltöztem a szüleimhez, hogy a gyerekeimnek ne az legyen a minta, hogy egy férfi és egy nő szeretetlenségben él egymás mellett. De akármilyen volt a mi kapcsolatunk, megadta nekem a világ két legnagyszerűbb gyerekét. Ha
a fiam azt mondja, hogy „anya, bújjunk!”, és közénk totyog a kislányom, el sem tudom képzelni, mit csinálnék nélkülük.

Így nem érhet véget!
Szántóné Konics Angéla (43) élete a kilencéves Botond körül forog. Férjével tíz évet vártak a kisfiúra, s az alatt többször átélték azt, ami másokat egyszer is megrendít. Boti előtt négy kisgyerekük halt meg.
– Az első terhességem harminckettedik hetében császármetszéssel vették ki a kicsi fiamat, Szilárdot, aki két napig élt. Az ápolónők nem keltettek föl, amikor meghalt, ezt a mai napig nem tudom nekik megbocsátani. Mindent eladtam, amit a gyereknek vettünk, látni sem bírtam a babakocsis anyukákat meg a nagy hasú kismamákat. A genetikai tanácsadóban azt mondták: ne vállaljunk több gyereket, mert a férjemmel Rh-összeférhetetlenek vagyunk, ezért sosem fogom tudni kihordani a terhességeket. De mi azt gondoltuk: „így nem érhet véget!” – és hamarosan újra teherbe estem. A huszonharmadik hétig minden rendben ment, de akkor nem volt jó az ultrahang eredménye, ezért magzati vért vettek. A beavatkozás során elszakadt a köldökzsinór, és mire hazaértünk, már nem élt a kislány. Másnap megszültem.
Ekkor átállítottam az agyamat. Azt mondtuk, bevállaljuk, végigcsináljuk, amit kell, egészen addig, amíg egy egészséges gyereket haza nem viszünk a kórházból! Így történhetett, hogy a második szülésem után hamar talpra áll­tam, újra dolgozni kezdtem, folytattuk az életünket.
Angéla három év múlva ismét terhes lett, ekkor a magzat félidőben méhen belüli vérátömlesztést ka­pott, de a szervezete nem bírta ki. A pár nem állt meg a próbálkozással, az egész falu szurkolt nekik. „A negyedik terhesség elején az orvosom megkérdezte, hogy tényleg jól meggondoltuk-e, fogjuk-e bírni az újabb nehézségeket. Én azt feleltem, hogy ha az eddigieknek meg­adtuk az esélyt, akkor a mostaninak is jár. De ez a magzat is elhalt. Ő volt a negyedik gyerek, második kisfiú...” – Kívülállóknak érthetetlennek és görcsösnek tűnhet ez az akarás, a fiatal pár sokszor hallotta, hogy „én ezt bizony nem csináltam volna végig”. Angéla szerint erről csak az tud hitelesen nyilatkozni, aki átélt már ilyen helyzetet. A sorstársaktól kapott biztatás és a doktornő folyamatos lelki támogatása mindennél többet jelentett nekik. „Na és a férjem volt az igazi támasz, végig tartotta bennem a lelket, hogy igenis, sikerülhet! Én a történtek ellenére egészen biztos voltam benne, hogy decemberben újszülöttet hozunk haza a kórházból. Annyira, hogy a hatodik hónapban a lakásfelújításkor előkészíttettem a gyerekszobát. Boti lombikbébi volt, az előzőekhez képest nagyjából problémamentesen zajlott a terhesség, csak a nyolcadik hónapban kellett kórházba feküdnöm vele. Alig bírtam kivárni a bűvös harminchetedik hetet, szerettem volna biztonságban magam mellett tudni a kisfiamat. Hatalmas élmény volt, amikor születése pillanatában felsírt, de olyan hangosan, hogy a férjem kint a váróteremben is meghallotta.
Sok-sok hónapba telt, míg megszoktuk az érzést, hogy van egy kisbabánk, itt, velünk. Hogy van valaki, aki megeszi az anyatejet és akit sétálni vihetünk.” Ám a bajok még ekkor sem értek véget, a kis Boti több súlyos betegséget is megkapott, és Angéla agyonféltette. „Pánikbeteg lettem, csak arra tudtam gondolni, hogy ő az egyetlen gyerekem, nem akarom, hogy bármi baja történjen. De ezen is túlestünk, a kétéves gyógyszeres kezeléstől megnyugodtam. Persze jó lenne még egy gyerek, eredetileg hármat szerettünk volna, és Botinak is hiányzik a testvér, de úgy gondolom, ha ilyen előzmények után az embernek van egy egészséges gyereke, akkor már ne kockáztasson. A kisfiam nekem maga a csoda, nap mint nap így nézek rá.”

Szerző: Békési Erika, Fotó : Europress
Ez a cikk az Éva 2011. évi júniusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek