A bevásárló (tor)túra

Mindenekelőtt bocsánatot kell kérnem. Minden égbe emelt tekintetemért, minden lekicsinylő, megvető pillantásomért és lefitymáló szájhúzgálásomért. Ilyesmiket csináltam, valahányszor a boltban a cukorkás pult előtt hason fekve hisztériázó gyereket láttam, amikor egy dühtől izzó arcú apuka fél karjánál fogva vonszolta át a pénztáron csokoládétojásért őrjöngő csemetéjét. Azt hittem, ez csak valami döbbenetes nevelési hiba következménye lehet, ami velem aztán soha nem fordulhat elő.
A helyszín egy nagyáruház, az időpont egy februári péntek délután 5 óra, a hétköznapi horror számos kisgyerekes társamnak kezdetét veszi. Leparkolok, természetesen hely már csak a leláncolt bevásárlókocsiktól legtávolabbi sarokban van. Kihalászom a 3 és féléves (vagyis dackorszakból kifelé jövő) és a másfél éves (vagyis dackorszakba befelé tartó) gyermekemet a biztonsági babaülésből. Mivel a Kicsi a gigantikus overalljában járásra csak alapfokon képes, arról nem is beszélve, hogy minden elhajított cigarettacsikket szeretne behatóan tanulmányozni - esetleg megkóstolni -, jobbnak látom, ha ölben viszem. Erősen sajgó bal bicepsszel érkezek meg a bevásárlókocsikig, megkönnyebbülten szíjazom be a gyereket az ülőkéjébe, és erősen próbálok nem gondolni arra, ki tolhatta előttem, mert a Kicsi egyből elkezdi a kocsi fogantyúját nyalogatni. Megfogadom, hogy legközelebb már tényleg hozok magammal fertőtlenítő kendőt. A Nagyon azonnal kitör a testvérféltékenység, mert igazságtalan, hogy a Kicsi lábat lógázva üldögélhet, míg neki a kezemet fogva kell kullognia, ő is szeretne beleülni a bevásárlókocsiba. Kompromisszumot kötünk, hogy egy darabig ülhet benne, de legkésőbb a pelenkasornál ki kell szállnia.

Végre megérkeztünk
Viszonylagos egyetértésben érkezünk be az áruházba, ahol azonnal szembesülök vele, hogy noha odakinn mínusz 8 fok van, minden pénztáros az áruház logójával ellátott rövid ujjú trikóban üldögél. Ruhafosztás következik: sapkákat, sálakat, kabátokat, overallokat leveszem a gyerekekről, legszívesebben a saját kabátomtól is megszabadulnék, de gyorsan felmérem, hogy akkor már egy doboz kockasajton kívül semmi más nem férne a kocsinkba, így számomra marad az izzadás.
Természetesen listával látok neki a harci feladatnak, mégpedig nem is afféle amatőr listával, hanem színprofival, ami olyan sorrendben tartalmazza a vásárolandó dolgokat, amilyen sorrendben elhaladok előttük. (Naná, hogy nem én csináltam, hanem a Férj.) A húsospultnál 20 perc várakozás után belátom, hogy az ilyen idős gyerekek számára nem szórakoztató a sertéslapockák és csontos karajok halmának látványa, ezért énekléssel ütjük agyon az időt. Amikor kiderül, hogy a közvetlenül előttem álló vásárló vendéglátós, és hozzávetőlegesen 30 kilónyi húst szeretne venni 15 különböző fajtából, akkor kissé összeszorított foggal dúdolom tovább a gyerekeknek a Bújj bújj zöldágat. Közben a Nagy rájön, hogy ezt a dalt nem szereti, ezért teli torokból rázendít a Rómeó és Júlia kedvenc betétdalára és a hentesek felé harsogja, hogy „élj ahogy jól esik, nem baj ha meg is lesik, tedd azt amit élvezel”. Az étteremtulajdonos nyilvánvalóan alkalmazott-problémákkal küzd, mert olyan aprólékosan vágatja fel a hentessel a megvásárolni kívánt 4 kiló csülköt, hogy a hentes megkérdezi, esetleg ne fűszerezze-e be neki pékné módra. Már épp megbarátkozom a gondolattal, hogy családilag vegetáriánusok leszünk, amikor a vendéglátós a hentes beszólásán megsértődik és elvágtat. Mi következünk, ám a Kicsit dühíti, hogy abbahagytuk az éneklést, feszengeni kezd a bevásárlókocsiban, hátrahajolgat és véletlenszerűen kihajigál belőle dolgokat. A Nagy a kabátomat rángatja, hogy menjünk már, siessek már, majd – gondolom szolidaritásból – harsány röfögésbe kezd a sertésmájak előtt.
A gyerekek követelik, hogy azonnal bontsunk fel valamilyen nyalánkságot, mire ötszáznegyvenedjére is elmagyarázom, hogy amíg nem fizettünk, addig nem eszünk. Hogy a szavaimnak kellő súlya legyen, elhaladunk egy kedves család mellett, ahol a csemete boldogan integet felénk félig elfogyasztott kakaóscsigát lengetve. A Nagy úgy néz rám, mintha egy különösen szívtelen valaki lennék, a Kicsi bánatosan csócsálja tovább a fogantyút, s átlag öt lépésenként kidobja a sapkáját/kesztyűjét/egyéb tartozékát a kocsiból. Mivel rajtam kabát is van, különösen jól esik a lehajolgatásokkal járó testmozgás, szó szerint szakad rólam a víz.

Hol a leveskocka?
Már egy és egy negyed órája vásárolunk. Az üzletet átrendezték, a leveskockákért vissza kell mennünk néhány sort. Elhaladván a fagyasztópult mellett, ellenállhatatlan kényszert érzek rá, hogy befeküdjek egy pár percre a mélyhűtött hasábburgonyák mellé, egyrészt nem lenne ilyen melegem, másrészt ha magamra húznám a tetejét, nem kellene hallgatnom, ahogy a Kicsi most már szünet nélkül üvölt és „Kiszállsz, kiszállsz!” kiáltással püföli a kabátomat.
Nagy nehezen a pénztárhoz érünk, a Kicsi még mindig ordít, a Nagy ragaszkodik hozzá, hogy segítsen kipakolni. Iszonyat lassan haladunk, ráadásul olyan hanyag eleganciával hajítja fel a szalagra a mosogatószert, hogy az egyik általam nem túl szakszerűen felpakolt bébiétel megbillen, majd a földre zuhanva ripityára törik. Ég a képem, miközben a pénztáros takarító munkatársat rendel a 17-es kasszához. Miközben egyik kezemmel a bankkártyámat kutatom, másikkal a Kicsit akadályozom meg, hogy felálljon a bevásárlókocsiban, a Nagy kiszúr egy pénzbedobós popsirázós bohócot a kijáratnál és azonnal alkudni kezd: nem kell pénzt beledobnom, csak hagy üljön rá egy percre. Ezt a fajta egy percet sajnos már ismerem, ezért megpróbálom lebeszélni, érvelek, hogy a húga már nem bírja, mesét ajánlok a hazaútra, majd kísérletet teszek némi szénhidráttal való lekenyerezésre. Hasztalan. Kétségbeesetten keresek egy másik kijáratot. Megvan, de sajnos azelőtt is van egy pénzbedobós-popsirázós kalózhajó. Mire észreveszem, már mászik is bele, én addig kiveszem a Kicsit a bevásárlókocsiból és felöltöztetem. 5 perc elteltével a hőguta környékez, a Kicsi ismét ordít, minden kérlelésem süket fülekre talál, így kiveszem a Nagyot a kalózhajóból és két ordító gyerekkel, a bevásárlókocsit a hasammal előrelökdösve elhagyom az áruházat.
Kifelé lépve még lesütöm a szemem, amikor észreveszem, hogy az a fiatal lány milyen megvető tekintettel bámul ránk, majd heves szájhúzogatások közepette mond valamit a pasijának. Nyilván azt, hogy ez az egész csak valami katasztrofális nevelési hibának lehet a következménye, és hogy vele ez soha nem fordulhat elő. Nos, majd meglátjuk.

Szöveg: Kelemen Kata, fotó: Mihálszki Zsuzsa. Ez a cikk az evamagazin.hu számára íródott. Minden jog fenntartva.

« vissza

Kommentek