A multinacionális férj

– Szia, megbeszélésen vagyok. Fontos? Mondd gyorsan – mondja a Férj.
– Ja, nem annyira. Csak azt akartam megkérdezni, hogy indulsz-e már haza.
– Nem tudom – gondterhelt sóhajába némi idegesség is vegyül, amiért nyaggatom. – Tudod, hogy a héten be kell fejeznünk ezt a nagyon fontos projektet.
– Igen, de tegnap is 12 órát dolgoztál, gondoltam, ma eljöhetsz idejében.
– Szívem, tudod, hogy nem bikinis csajokat nézegetek az interneten, hidd el, ha tudnék, repülnék haza. Most mennem kell, mert csak kirohantam a tárgyalásról, öten várnak rám.
– Oké, na szia. És siess.
– Sietek. Mindig sietek. Ebből áll az életem… – búcsúzik elgyötörten.

Prezi, pozi
A Férj egy Multinacionális Zrt.-nél dolgozik szellemi munkát végző alkalmazottként. (Magamban csak
21. századi rabszolgának szoktam nevezni, de amiatt ideges lesz, arról nem is beszélve, hogy a KSH-nak sincs ilyen kategóriája egyelőre.) A Nagy Feró-féle 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás nála szóba se jön, cserébe tisztességes pénzt keres. Na, nincs dőzsi-habzsi, de megélhetési gondjaink sincsenek: van egy 60 négyzetméteres lakásunk és egy 8 éves Suzukink, ráadásul évente egy hét Balaton, plusz egy-két szolidabb wellnesshétvége is belefér. A Férj világában repkednek a misztikus kifejezések, mint workshop, projekt, management board, prezi, pozi, support meg hasonlók.
A Férj gyűlöli a „mikor jössz haza” hívást, mert lelkifurdalása lesz tőle. Tudatosul benne, hogy akármit csinál, valaki elégedetlen lesz. Ha későn indul, akkor a hároméves fiunk szeméből néz vissza rá a csalódottság, ha viszont korán eljön, kap egy ironikus sms-t este 10-kor egy kollégától, hogy „most végeztünk, de neked azért jó pihenést”.
Joggal kérditek, hogy akkor minek nyomasztani szegényt a „mikor jössz haza” hívással. Hát elmondom. Azért, mert iszonyú nehéz mindennap reggel fél 7-től este 7-ig mindent egyedül csinálni itthon. Rossz látni, hogy a hároméves fiunk a játszótéren azonnal megrohamozza a fokozatosan hazaszállingózó apukákat, hogy elmesélje nekik a napját és különböző halaszthatatlan fiús játékokra bírja rá őket. Az apukák persze szépen leépítik, hiszen a saját gyerekük napjára kíváncsiak és a saját gyerekükkel akarnak játszani. (Érthető.) Ha a játszótéren töltött idő alatt (nyáron fél hétig) nem érkezik meg az apja, akkor minden lebeszélés ellenére kiül a lakás elé a folyosóra egy sámlira várni, néha benéz és megkérdezi, hogy „ugye mindjárt jön”. Nekem a szívem környéke hasogat ilyenkor, méghozzá középsúlyosan.
Aztán megérkezik 7 és 8 között – addigra a fiunkat már rávettem, hogy strázsálás helyett inkább vacsorázzunk –, fáradt, erőt akar meríteni belőlem és a gyerekekből. Nem vacsorázik, mert a 8 órai fürdetésig a gyerekekkel akarja tölteni az időt, aztán segít a fürdetésben, fektetésben. Utána, amíg vacsorázik, mesél.
– El ne felejtsem mondani, három hét múlva négynapos csapatépítő tréningre megyünk Szlovéniába, de szombat estére már itthon leszek – mondja hirtelen.
– Ne már! Idén ez a negyedik hülye csapatépítő tréning, szerintem a tiétek a világ legjobban épített csapata, ezt már tüzérségi ágyúval se lehet szét­robbantani. Ne menjél – ideges vagyok, mert utálom a csapatépítő tréningeket. Egyrészt mert pontosan tudom, hogy néha bizonyos csapattagok az eredeti tervnél sokkal jobban összeépülnek, másrészt az irigység szele is megsuhint, hogy ő egy négycsillagos szállodában ázik a jakuzziban és koktéllal a kezében ücsörög előttem ismeretlen, csivitelő kolléganők gyűrűjében (a válság óta családtagok nem mehetnek semmilyen céges rendezvényre), amíg én egyedül küzdök itthon mackógatyában a gyerekekkel, be­vásárlással, háztartással.

Ha választani lehetne
– Jaj, ne kezdd már megint. Tudod, hogy nem kívánságműsor, muszáj mennem.
– Miért lenne muszáj? A munkaszerződésedben benne van, hogy a munkaidőd heti 40 óra és hogy a munkavégzés helye Budapest…
– Nem hiszem el, hogy megint itt tartunk. A versenyszférában így mennek a dolgok. Elvárják a túlórát, de nem fizetik ki. El kell menni a csapatépítőre, különben nem vagy lojális a céghez. Ha nem tetszik, fel lehet mondani, százan ugranak a helyedre.
– Azért annyira nem sajnállak, hogy raftingolni mész egzotikus tájakra, majd hajnalig buliztok… – és még azt is megmondom, hogy kicsit irigy vagyok.
– Szívem, imádom a kollégáimat, de őszintén szólva az a napi 10–12 óra, amit velük töltök, pont elég belőlük. Ha nyaralni akarnék, veletek mennék, a családommal, a gyerekeimmel. Nem mondom, hogy rossz lesz, de ha választhatnék a vadvízi evezés és egy veletek eltöltött hét között, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám. De nincs választás, hiszen már ezerszer elmondtam. A biztos megélhetés persze jól jön, meg a nyaralás is, meg az is, hogy különösebb gond nélkül tudtunk venni babakocsit a Kicsinek, amikor a régit ellopták.
Igen. Tényleg jól jön a biztos megélhetés, nem akarok álszent lenni. Hirtelen eszembe jut, hogy fogalmam sincs, milyen babakocsim volt kiskoromban. Sőt, a játékaim közül is csak egy párat tudok felidézni. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy apu­kámmal tavasztól őszig minden délután az utcán tollasoztunk.

Fotó: Europress

A multinacionális férj címmel megjelent a 2010. novemberi számban. Minden jog fenntartva

« vissza

Kommentek