„Lehetetlen nem szeretni"

Szirka nagyon várt babaként érkezett. Olyan sok évig reménykedtünk jövetelében, hogy már azt hittem, nem is fog bekövetkezni soha. Aztán egyszer, körülbelül amikor a petesejt beágyazódhatott, motoszkálni kezdett bennem az érzés, hogy a testembe új élet költözött. Tíz nappal később már ügyesen két csíkot rajzolt a tesztre. A következőre is, meg a negyedikre is. Gyarmati Andrea írása

Akkor végre el mertük hinni. Örömünkben rohantunk a nőgyógyászhoz, aki még csak egy kis pöttyöt látott az ultrahanggal. De micsoda gyönyörű pötty volt az! Videóra vettük és el­­dicsekedtünk vele a leendő nagyszülőknek is. Csak egyvalami zavart. 36 éves voltam, és amikor kiderült, hogy az AFP-eredményem határértéken van, felmerült bennem, hogy a baba Down-szindrómás lehet. Nem lennék képes egy „olyan” gyerekről gondoskodni! Hogyan értenék vele szót? Hogyan tudnám szeretni? Nem, ez kizárt! De nem tudnék a babámtól megválni sem, már itt van és él, nem mondhatom neki azt, hogy „eddig vártalak és szerettelek, de most legyen vége az életednek”. Megkerestem az interneten a Down Alapítvány Korai Fejlesztőjét, fényképeket nézegettem a gyerekekről, kerestem az arcukon az egyéni vonásokat, nem a DS jegyeit. „Nézd csak, nem is olyan egyformák, mint gondoltam” – mondtam a páromnak, Andrásnak, aki átérezte az ijedtségemet, de amikor sírva kérdeztem, hogy „mi lesz, ha tényleg downos?”, azt felelte: „Akkor felneveljük úgy.”

Joda
Bár az aggodalom végig bennem bujkált, már nem sírtam – egészen egy tavaszi vasár­napig. Emlékszem, épp választások voltak, aztán vásárolni mentünk. Figyeltem a magzat­mozgásokat és éreztem, hogy valami nem stimmel: egy partra vetett, fuldokló halacskát láttam magamban. Mire beértünk a kórházba, már rendszeres fájásaim voltak, de a baba szíve az összehúzódások alatt nagyon lelassult. Burokrepesztés: a magzatvíz sötétzöld, ez a baba nem kap elég oxigént, sürgősen ki kell szabadítani. Kibányászták a hasamból, egy pillanatra felmutatták – „Joda”, súgtam mosolyogva Andrásnak, mert a kis füle le volt gyűrődve, és ahogy ott sírt, olyan kis öregnek látszott –, aztán már ki is vitték. András kiment hozzá, és mivel az ő hangját is jól ismerte, mert korábban rendszeresen beszélt hozzá és énekelt neki, meg is nyugodott. András mégis aggodalmas arccal nézett be rám az üvegajtón. Azt hittem, azért izgul, mert látja, ahogy ott remegek a műtőasztalon, pedig az zaklatta fel, amit a neonatológustól hallott. Amikor kitoltak, mellém lépett. Kétszer is megkérdeztem, hogy minden rendben van-e a babával, mire megszólalt: „felmerül a kromoszóma-rendellenesség gyanúja.” Szinte nem is kérdeztem, csak mondtam: „downos, ugye.” „Még nem lehet tudni, majd a vérvizsgálat után.” Amikor kihozták hozzánk Szirkát, már láttam: „Nem kell ide vérvizsgálat, megmondom én neked így is, hogy downos.” Tulajdonképpen mindenki más is tudta, de pusztán a külső jegyekre alapozva nem adhattak hivatalos diagnózist.

Felsőbb hatalmaktól
Fényképeztek, de nem tudtam mosolyogni. Egy darabig semmit sem tudtam, csak azt, hogy meg kell szoptatni. Nézegettem a kis arcát: gyönyörű, bájos pofi, csinos áll, pici orrocska – csak a szeme idegen. Azt „felsőbb hatalmaktól kapta”, ahogy a 16 éves bátyja mondta. Ahogy lassan kezdtem magamhoz térni, megéreztem, hogy a világnak itt most vége van. És elsirattam a világot, amiben addig éltem. Elsirattam az ábrándjaimat, azt a valakit, aki addig voltam. Elsirattam a babámat is, akinek nem lehet része olyan életben, amilyet szántam neki. Mennyi mindenből marad ki, mennyi mindent nem ért, nem tud megcsinálni majd – csak a hiányt és a korlátokat láttam, és sírtam. Azt hittem, a világ Szirkával beszűkül. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Míg aludt, nézegettem, barátkoztam a vonásaival – és egyszer csak megláttam ugyanazt az arcélt, ami az ultrahangfelvételekről annyira ismerős volt már, és akkor nagyot dobbant a szívem: Hát mégis ő az! Ő az a kislány, akivel majd’ minden éjjel álmodtam, akivel beszélgettem, akinek énekeltem, aki eljött, hogy megváltoztassa az életem.

Kedvenc unoka
Az első napokban azért küzdöttünk, hogy Szirka szopni tudjon. Nagyon elszánt voltam. Ez volt az egyetlen kapaszkodóm a „normális” világhoz: nem tudtam, mire van szüksége, miben is más, mint a többi gyerek, nem tudtam, mi lesz belőle, de hogy szopnia kell, abban biztos voltam. Kilenc hónapos koráig csak anyatejen élt és egészen addig igény szerint szopott, míg két és fél éves kora körül az új terhességem miatt el nem apadt a tejem.A család, a barátok töretlenül mellettünk álltak. Édesanyám korábban éveken át dolgozott Down-szindrómás felnőttekkel, és tudta, hogy a róluk élő előítéletek mennyire tévesek, hiszen ők sokkal többre képesek, mint hisszük. A másik nagymama – sajnos azóta már nincs közöttünk – azt mondta: „Downos? Akkor ő lesz a kedvenc unoka.” Az első pillanattól büszke volt rá és fenntartások nélkül szerette. Az unokatestvérek ma is sorban állnak, hogy játszhassanak vele. A nő­vére már önálló életet él az ország másik végében; vele távolról szeretik egymást. Hogy a bátyja mennyire közel érzi magához, azt abból a felháborodásból láttam, amellyel egy nyaralótársunk előítéleteit fogadta. Ehhez hasonló negatív élményben meglepően kevésszer volt részünk. Az emberek talán jobbak, mint – magamból kiindulva – hittem.

A cikk még nem ért véget. A folytatáshoz lapozz!
következő oldal »

« vissza

Kommentek