Két közeli barátom történetesen egy testvérpár. Judit Budapesten, Álmos Mexikóban él. A múltkor Álmos itthon volt (igaz, ez neki már csak félig „itthon”; mert kint él a családja), és találkoztunk egy összejövetelen, ahová Judit és a gyerekei is eljöttek. Egymásra néztünk és megállapítottuk, hogy Juditot, akitől néhány kilométerre élek, legalább olyan régen láttam, mint Álmost, akitől fél világ választ el. Pedig bármikor összefuthatnánk. A fizikoterapeutám rendelője az utcájukban van, kezelés után fel is ugorhatnék hozzájuk egy teára. Mégsem teszem soha, mert a terápia munkaidőben van és már így is lelkifurdalás gyötör, amiért „lógok”. Sietek dolgozni és nem akarok még egy teázásnyi időt „ellébecolni”.

Ezt átbeszélve döntöttünk: nem akarjuk, hogy elhúzzon mellettünk az élet anélkül, hogy minőségi időt töltenénk együtt. Azóta tudatosan és rendszeresen csinálunk együtt programokat Judittal: színházba megyünk, átjárunk egymáshoz vacsorázni, néha együtt beszélünk skype-on Álmossal. Nem minden nap, de havonta egyszer-kétszer biztosan. Amióta a napi elfoglaltságaink miatt ránk nehezedő nyomással szembe menve is összejárunk még hálásabb vagyok, hogy vannak barátaim. Azért kezdtem el írni ezt a nyílt levelet, hogy fixáljam magamban az élményeket és az érzéseket, amiket a barátaimnak köszönhetek. Íme:

Köszönöm, hogy vagytok nekem.

Köszönöm, hogy mindig felpörgettek, akármilyen rossz kedvem van, még akkor is, ha skype-on teszitek ezt, és folyton lefagy az alkalmazás.

Köszönöm, hogy ugyanazok az idióta haverok vagyok, akikkel együtt nőttem fel, csak most már magatok is a saját gyerekeiteket nevelitek.

Köszönöm, hogy akárhányszor találkozunk, olyan, mintha el se telt volna húsz-huszonöt év.

Nektek köszönhetem azt is, hogy tudom, milyen a baráti kötelék. Talán fogalmatok sincs, mennyire értékelem ezt tudván, hány embernek egyáltalán nincsenek barátai.

Köszönöm, Judit, az estét, amikor kijelentetted: én vagyok a napod fénypontja.

Köszönöm, Móni, hogy hiszel bennem és támogatsz, noha nem mindig érted pontosan, mit csinálok. (Bár a múltkor elmagyaráztam és akkor értetted.)

Köszönöm, Álmos, hogy átrepülöd az óceánt csak azért, hogy láss minket.

Köszönöm, hogy támogattatok és átjöttetek hozzám este 11-kor, amikor magam alatt voltam, pedig otthon vártak a gyerekek.

Köszönöm, hogy az se számít nektek, hogy mennyire megváltoztattak az évek.

Köszönöm, hogy nem bánjátok, hogy változom és jobb verziója leszek önmagamnak, és jelen vagytok az életemben, végígkísérve engem a csetlés-botlásaim közepette.

Köszönöm, hogy nem engeditek, hogy az idő vagy a távolság befolyásolja a barátságunkat.

Köszönöm, hogy megbocsátottatok nekem, amiért nem mindig álltam mellettetek, sőt, olyan is előfordult, főképp a te esetedben, Judit, hogy ingerülten, türelmetlenül reagáltam, amikor kifejezted, hogy szükséged van rám.

Köszönöm, hogy végighallgattátok az önostorzó egotripjeimet, és nem szóltatok semmit, pedig biztos totál tehetetlennek éreztétek magatokat közben.

Köszönöm, hogy kinyitottátok az ajtót, amin nem is kopogtam.

És végül, de nem utolsó-, hanem sokkal inkább elsősorban: köszönöm a biztonságérzetet, amit adtok nekem azáltal, hogy pontosan tudom: bármikor fordulhatok hozzátok. Olyan, mintha hazatérnék.

Még több cikk a barátnőkről: