Kedves Éva magazin!

Múlt héten kaptam a temetkezési vállalattól levelet, hogy újítsam meg a nevelőapám urnahelyét, mert lejár a foglalási ideje. Annak idején nagyon rossz volt a viszonyunk, mondhatom, hogy fellélegeztem, amikor meghalt. Az elmúlt években nem is nagyon gondoltam rá, de ez a levél most előhozta a régi rossz emlékeket. Nehéz is őt nevelőapámnak nevezni, mert néha kifejezetten gonosz volt, letépte a kedvenc együttesem plakátját a szobám faláról, a barátaimmal bunkó volt, persze mindig olyankor, ha az anyám nem volt otthon.
Arra gondoltam, hogy nem hosszabbítom meg az urnahelyet, mert szeretnék tőle megszabadulni halálában is. Nem vér szerinti rokonom, nem akarom őt többé a családban tudni. Az anyám még mindig viseli a férjezett nevét, ez is több a soknál.
De mégis van valami rossz érzésem, nem tudok nyugodt lenni a döntésemben. Ha kiszórják a hamvait a mi temetőnkben a közös sírhelyre, akkor attól félek, hogy visszajár kísérteni. Tudom, hogy hülyén hangzik, de annyira utáltam gyerekkoromban, hogy még most is hat rám. Ráadásul ez ugyanaz a temető, ahol a nagyikámék nyugszanak. Még az is eszembe jutott, hogy az urnát átviszem abba a temetőbe, ahol az ő családja van, és ott én kiszórom a hamvakat, de akkor megint csak valamilyen kapcsolatba kerülnék vele és velük, amit nem akarok. Ötvenévesen még mindig görcsbe szorul a gyomrom, ha rá gondolok.
Mit tegyek, hogyan szabaduljak meg tőle?

Jutka

Kedves Jutka!

Nagyon nehéz lehet, hogy egy látszólag praktikus döntés, mint egy családtag urnahelyének meghosszabbítási ügye, ennyi érzelmet, ahogy fogalmazott, lelki problémát hozott előtérbe. Egy családtag (még ha nem is vér szerinti) hamvaival kapcsolatos ügyintézés előhozza a hozzá kapcsolt érzelmeinket és emlékeinket, különösen ha ezek az érzelmek nem jutottak még nyugvópontra bennünk. Valószínűleg ezek a feszítő érzések ott munkáltak önben régóta, és talán jó is, hogy most felszínre tudja hozni ezeket.
Úgy érzem leveléből, hogy gondolataiban valójában két kérdés kapcsolódik össze: az egyik a nevelőapához fűződő érzelmi viszony belső rendezése, a fájdalmas emlékekkel, amiket gyerekként átélt, a másik pedig a hamvakkal kapcsolatos praktikus döntés meghozatala.
Ahogy írta, édesanyja is él még, és viseli is a nevelőapja nevét. Szóba került már önök között, hogy Ön hogyan érzett a nevelőapja iránt? Tudott erről már valakivel beszélgetni? Ha ilyen ellentmondásos az elhunythoz fűződő viszonya, miért érzi úgy, hogy az ön kötelessége a hamvak sorsáról dönteni?
Úgy fogalmazott, hogy „még most is hat önre”, még most is félelemmel, görcsbe szorult gyomorral gondol rá. A gyerekkorban elszenvedett traumák sokszor felnőttként is visszaröpítenek minket a gyermeki státuszba. Mégis fontos, hogy megérezze: amivel most szembenéz, az mára már csak a múlt kísértete, lenyomata, ami önben él. Emiatt a helyzet megoldásának kulcsa is az ön kezében van. Ön máris tett egy nagyon fontos lépést, hogy levelében ilyen nyíltan írt az elszenvedett sérelmekről és az önt foglalkoztató érzésekről. Úgy vélem megnyugvásához hosszú távon ezeknek az érzelmeknek a kimondása, feltárása vezethet.

Ájus Annamária

tanácsadó

Szülőnek lenni nem könnyű, még a sztárok is bakiznak időnként: