Nem hívlak elég gyakran, Mama. Most én élem a fiatal párok mozgalmas, még gondtalan életét, amelyben minden nap egy új kaland, ami az évek alatt majd szép lassan emlékeimbe olvad. Tudom, régen te is átélted ugyanezt. Nem is volt olyan rég, csak néhány évtizede. Megtaláltad azt az embert, akiről a zsigereidben érezted, hogy érte és vele igazán érdemes lesz élni. Együtt megtapasztaltatok jót és rosszat, magaslatokat és hullámvölgyeket, miközben felneveltetek két gyermeket és nem soká az a nap is eljött, amikor nagyszülők lettetek. Ekkor talán úgy tűnt, így teljes az élet, és ha valamelyik nap megállna és csak ismétlődne az idő, azzal is boldogan kiegyeznétek. Mert azok a percek is újak voltak, hiszen jött valaki, akinek újra megmutathattátok, milyen is a világ a ti szemetekkel. A fiatalon dédelgetett vágyaitok, a tervezett nagy utazások és közös élmények szép fokozatosan valósággá váltak és néhány röpke évre azt éreztétek, a nyugdíjas kor lehet életetek igazi kiteljesedése.

Már több mint tíz éve, hogy ennek hirtelen vége szakadt. Mintha a tűző napon egy jeges vízzel teli vödörrel borítottak volna le, úgy jött a betegség, ami oly igazságtalan. Elragadta az embert, akivel egybe voltatok fonódva, aki tudta minden titkod, és akinek te is ismerted a titkait.

A fényképe még most is ott pihen az asztalodon, s esténként, mikor magad elé meredsz, egy pillanatra mintha megcsillanna a keretben az a meleg, megnyugtató szempár. Vagy amikor a konyhában állsz és az ő kedvencét főzöd, mintha hirtelen a sóhaját hallanád az étkező sarkából, vagy a kezeit éreznéd a derekadon, ahogy a fazekakat kémleled.

Nem hívlak elég gyakran, Mama, pedig érzem a magányodat. Mintha csak képes lennék lehunyt szemmel átutazni időt és teret, és megtapintani az ürességet, a fájdalmat és a várakozást, ami egyszer talán majd engem is körülölel. Látlak, ahogy reggelente új napra ébredsz és tudod, hogy bármily jót tartogat is, amire igazán vágysz, az többé már nem lehet a tiéd.

Éjjel a keze után nyúlsz, majd felriadsz, hogy visszazuhanj az új valóságodba. Abba a valóságba, ahol már nem hallod a hangját, csak képzeled, épp mit mondana; abba, ahol őt már nem puha paplan, hanem nehéz kő borítja.

Majd most is, mint oly sok alkalommal útnak indulsz, hogy rendbe tedd a sírhelyet. Talán séta közben úgy érzed elkísér, vagy épp a temetőben hasít beléd, hogy ez átverés, otthon van jelen veled. De azért békésen gyertyát gyújtasz, mert bárhol is legyen most, szünetlenül szereted. Aztán hazatérsz közénk, akik bízzák, hogy ennyi év után is képesek még egyben tartani a lelkedet, és mintha mi sem történt volna, éled tovább velünk az életed.

Nem hívlak elégszer, Mama. Pedig tudom, hogy a hangodat kalitkába zárja számomra az idő, és lesz majd olyan pillanat, amikor örökre elrejti előlem a kulcsokat. De ha épp nem is vagyok veled, s csak elképzellek, mivel töltöd épp a napodat, tudd, hogy gondolatban átölellek, hogy enyhítsem az örök magányodat.