Karácsonyi perpatvar – a család, ahol az ünnep minden, csak nem békés

Borítókép: Karácsonyi perpatvar –  a család, ahol az ünnep minden, csak nem békés Forrás: Europress
Amikor a szerkesztőm megkért, hogy írjak egy „őszinte” beszámolót arról, hogyan telik nálunk egy tipikus karácsony, letettem a telefont, ránéztem az éppen nálam vendégeskedő öcsémre, elmondtam neki a felkérést, és miközben ő a nevetéstől kicsordult könnyeivel küszködött, én szorongva tördeltem a kezemet: vajon mit kell hazudnom ahhoz, hogy csak egy kicsit is normálisnak tűnjünk?

Ez a cikk egy korábbi Éva Advent különszámban jelent meg először.

Végül úgy döntöttem, nem fogok hazudni, nemcsak az elvek miatt, hanem mert ugyan tudok-e én annyit egy valóban normális család karácsonyáról, hogy azt tettethetném: mi is azok vagyunk? Hát nem.

Az én családom minden, csak nem normális.

Két író-pedagógus szülő nevelt fel öt gyereket: nálunk mindenki önző, makacs, hangos, nagyszájú, lelkes, okos, tehetséges, tele van ötletekkel, amikért bármikor ölre megy, és mindennek a tetejébe fizikailag is nagyok vagyunk (175 centi fölött). Ha ezek közül a tulajdonságok közül csak egy-kettő lenne jelen a családtagjaimban, nem pedig az összes mindenkiben és egyszerre, kevésbé lennének kimerítőek a karácsonyaink. Ám így a mi szent ünnepeink érzésre olyanok, mint az a rémisztően meredek floridai hullámvasút, mondjuk egy kis extrával megbolondítva – mintha az a szédítő sínpár befagyott vízesésen, lángoló karikákon száguldana át a Mars felszínéig és vissza. Minimum.

Amikor tehát hatéves kisfiammal hazaérkezünk, beteszem magunk mögött az ajtót, körülnézek a gyanúsan csendes és nyugodt előszobában, puszit adok a szintén megtévesztően cukinak tűnő szüleimnek, tudom, hogy ez csak a látszat. Ahhhhahahahah. A fogvacogtatás még csak akkor kezdődik.

Az öt mesterszakács

Az anyám annak a mondatnak az ismételgetésével nevelt fel minket, hogy „én azért szültem ennyi gyereket, hogy legyen kivel beszélgetnem, ha felnőttök, meg legyen, aki főz helyettem, mert én abban rossz vagyok”, ami nem teljesen igaz, mármint hogy rossz benne (bár vannak érdekes specialitásai, de mivel a „kevés tejföl nem tejföl”, és a „nincs étel fokhagyma nélkül” elvét alkalmazza, ezért mind eszméletlen finom). Az viszont igaz, hogy valóban szeret velünk beszélgetni, és valóban többet pepecselünk a konyhában, mint amennyit ő szeret. Amíg kicsik voltunk, néma együttérzéssel figyeltük, ahogy halálra stresszeli magát a karácsonyi vacsorával. Az ő hétvégi túlélési trükkje az, hogy készít három fogásból egy irdatlan mennyiséget pénteken, és aztán azt esszük szerdáig. Ennek a logikának egyenes következménye, hogy irgalmatlan méretű gyümölcssalátás tálak és mézeskalácshegyek között imbolyogtunk gyerekkori karácsonyainkon is, erős lelkifurdalással, miközben anyánk a nagyszobában zokogott, hogy neki ez nem megy, és amúgy is írnia kéne. Úgyhogy én mint legidősebb lány körülbelül tizennégy évesen kivettem a fakanalat a kezéből karácsonykor, ami azóta remekül működik, kiegészítve a különböző méretű testvéreimmel.

Ebből természetesen, mint kábé mindenből a Miklya családban, óriási viszálykodás lett, mindenki igyekszik lekörözni a másikat a főzéstudományával, az öcsém percre pontosan kimért crème brûlée-t tol a sütőbe, miközben a húgom fürjtojással töltött mézes pulykájához kellene a hely, ezért nekiáll vele üvöltözni, a kisebbik öcsém valami bólét kever össze alkoholos és nem alkoholos verzióban, az egzotikus leveket mindenféle méregdrága fűszerekkel öntözve meg, amitől persze szappaníze lesz és senkinek nem fog ízleni, a fiam körülöttük kóvályog és leeső falatokért rimánkodik tele szájjal, bent az egyik szobában az apám díszíti a fát, a másikban meg az anyám dolgozik vagy zokog, amiért nem hagyjuk dolgozni.

A mártír és a siratókórus

Az „anyám zokog, mert nem hagyjuk dolgozni” nagyjelenet menetrendje a következő: a konyhaasztalnál szokott gépelni, mert idegesítené, ha nem vehetne részt a közös üvöltözésben... ööö... kommunikációban. Mivel azonban valóban dolgoznia kéne (neki mindig kell), egy idő után megelégeli a káoszt és felemeli a hangját, hogy maradjunk csöndben. Erre mi érzéketlenül közöljük vele, hogy minimum egy szoba üres, vonuljon vissza nyugodtan, mire ő megsértődik, amiért ki akarjuk hagyni a buliból. Ezek után vagy visszavonul és zokog, vagy elrakja a laptopot és csatlakozik a közös kiabáláshoz, ez attól függ, hogy egyébként a dolgozás mennyire stresszelte agyon.

A családi hangerőnk önmagában olyan dolog, hogy ha kérhetnék a tb-től valami kompenzációt anélkül, hogy súlyos intézkedéseket foganatosítanának szeretett otthonom ellen, megtenném. Az egyébként tényleg kiemelkedő intelligenciával rendelkező családtagjaim ama evolúciós késztetésnek engedve, hogy ki ne essenek egy-egy beszélgetés fő csapásirányából – különben örökre elfeledve maradnak –, mikor jobb ötletük és a többiekénél érdekesebb témájuk nincs, nemes egyszerűséggel felemelik kissé a hangjukat (bőgnek ezek, mint a vadszamarak, mondja néha apám kétségbeesetten, aki a gyenge tüdejével nehezen követi őket).

Egy-egy „beszélgetés” átlagosan három–öt perc alatt megtriplázza a kezdeti decibelek számát és vad, őrjöngő kavalkádba fullad, amit a muzikálisabb testvéreim random ének- és táncbetétekkel színesítenek. A kisfiam, bár Miklya-származék maga is, egyke gyermek, ezért kell neki egy kis bemelegítési idő, míg némi meghökkent csönd után rászánja magát, hogy ő is nekigyürkőzzön és hangszálai teljes terjedelmét, továbbá kis, izmos vádlijának apró, nyomatékosító rúgásait is bevesse a nagynénjeivel, nagybátyjaival és (valljuk be) anyjával folytatott, intenzív kommunikációban.

A főzés mindig nagy családi drámák színtere, illetve ha szerencsénk van, itt kezdődik és itt is fejeződik be az első családi dráma, ami családtagjaim és a magam impulzivitását tekintve is rendkívül szórakoztató lehet(ne) kívülről, már ha lenne valaki, aki ilyenkor akár kilométerekre is meg meri közelíteni a rezidenciánkat. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mi a fészkes fenén szoktunk mi minden egyes karácsonykor összeveszni, de az a helyzet, hogy nagyjából mindenen. Ilyenkor aztán felszínre tör az összes érzelem, mi pedig nem vagyunk az elfojtás mesterei, ó, dehogy: a család különböző tagjai különböző formációban fakadnak ki, majd a padlóra/ágyra/székre borulva, színpadias gesztussal hangos zokogásban törnek ki, hogy aztán megint összevesszenek valakivel, közölve, hogy: „Én Vagyok a Mártír!” Ha lenne címerünk, rajta lenne. Aztán persze mindig van olyasvalaki, aki ezt helytelenítő fejcsóválással figyeli, bár ez a szerepkör nem állandó, tehát simán lehet, hogy én, aki az előbb még az öcsémmel veszekedtem és sírva földhöz vágtam egy vekni frissen sült kenyeret (volt rá példa), a következő pillanatban már fejcsóválva intem a krokodilkönnyekkel óbégató húgomat, hogy próbálja meg moderálni magát.

Kisfiam, az alkalmazkodás bajnoka közben apró, ehető részeket csen a süteményekből, és mindig éppen azzal szórakoztatja magát, aki nem tűnik elmeháborodottnak. A gyertyagyújtásig és az ajándékosztásig szerencsés esetben tehát már a nagy megbékéléssel és összeborulással együtt jutunk el, de ha ez nem így történik is, a hideg, sértett pillantások, amiket egymásra vetünk, és a feneketlen gyűlölet abban a pillanatban meghitt karácsonyi szeretetté válik, amint apánk elkezdi énekelni az első karácsonyi népdalt, melyet további 20–30 követ (pedagógusgyökerek).

Ez persze nem jelenti azt, hogy a karácsony innentől kezdve nyugodt és békés lenne, ó, dehogy: a földre roskadó zokogás és a görög siratókórus már ott kezdetét veszi, amikor anyánk egy karosszékben üldögélve királynői mozdulattal kijelöli azokat a szerencsétleneket, akiknek össze kell szednie a csomagolópapírokat, és azokat, akiknek elő kell készítenie az ünnepi asztalt, illetve az étkeket: hiszen azért szült minket, hogy....